Ötvös Nagy Ferenc ötvös - iparművész

5.fotó A szolohai fésű, részlete

    A keltákaz i.e. V. századtól az i. sz. - ig Északkelet-Franciaországban, a Rajna és a Felső-Duna mentén indult meg néppé formálódásuk. Onnan kezdtek lassan minden irányban terjeszkedni. Igen nagy műveltségű nép volt. Magyarország felé tartó útjuk egyik állomása Svájc volt – Kelte néven Helvéciában –, sőt egy ottani faluról, La Téneről nevezték el műveltségüket. Ötvösművészetük az összes uralmuk alá került területet egységbe foglalta. Sikeres hadjárataik során – Itália, Görögország – az ottani hatások jelentkeznek fémműves munkáikon. Szenvedélyes vonalvezetésű, bonyolult pálmavirá-gos és hólyagos díszű mintáikat utolérhetetlen találékonysággal alkalmazták a mes-terek. A mediterrán jellegű motívumok (ismétlődő díszítőelemek) egyre egyszerűbbé ne-mesedtek és a geometrizálás jellemzi ezt az időszakot (6. fotó). A kelta ötvösség és fémművesség kiemelkedő technikája az émail berakás (e. émáj: a zománc francia neve) (7.-8. fotó).

 12-13.fotó Lépcsős fejű kengyel és arany kőberakásos korong-fibula pár, Szilágysomlyó

  Az V. század derekán új nép tűnt fel szinte üstökösként Európa keleti határán, az avarok. 558-tól az Al-Duna vidékén telepedtek meg, s első ízben egyesült a Kárpát-medence területe egyetlen nép uralma alatt. Az avar birodalom mintegy 250 évig állt fenn a mai Magyarország területén. Fejlett ötvösművesség jellemzi őket. Az emberábrázolások mellett állatok és állatküzdelmek stilizált növényi elemek, indák is helyet kaptak ötvös-munkáikon, melyek övveretek (14. fotó), szalagfonatos mintával készült szíjvégeken (15.-16. fotó) és edényeken (17.-18. fotó) jelent meg.

14.fotó Övveretek

   15.fotó Indás szíjvégek, Nagypall

16.fotó Arany álcsatok, Kunbábony

17.fotó Állatküzdelem, részlet

18.fotó 2. számú korsó, Nagyszentmiklós

A népvándorlás korának a keletről jövő utolsó nagy bevándorlása a magyarok megjelenése volt 896-ban, a Duna-medencében. Már régebben feltűntek a sírokban talált gyönyörű tarsolylemezek, szabják, az öltözetet kiegészítő veretek, női fejékek és mell-korongok, karperecek. Avatott szemmel látható, hogy a díszítőművészetünk erős rokonságot mutat a perzsa birodalom művészetével – például a palmettás vagy pálma virágos, pálmaleveles díszítmények –, de meglátszik rajtuk a kazárok közelsége is, és a nor-mannok   – az arabok mellett a honfoglalás korának másik híres kereskedő- és rablónépe – kereskedelme. Az ötvösség, fémművesség mind művészeti, mind technikai szempontból igen magas színvonalú volt, de az ötvösök még nem alkalmazták a zománcot mint díszítőanyagot. Az avarok viseletéhez hasonló a magyar férfi- és női viselet, s ezek között fontos szerepet játszottak a veretek, fejdíszek (22. fotó). Míves ékszereket (19. fotó) és edényeket viseltek, ill. használtak (20.-21. fotó).

19.fotó Arany karperec 

20.fotó Aranyozott ezüst csésze, Zemplén

21.fotó Palmettadíszes ezüstcsésze, Kétpó

 22.fotó Ezüst süvegcsúcs, Beregszász 

23.fotó Karosi tarsolylemez 

25.fotó A bécsi szablya markolata

A honfoglaló magyar férfiak apróbb használati eszközeiket, a tűzgyújtáshoz nélkülözhe-tetlen csiholó acéljukat és kovakövüket bőr- vagy nemeztarsolyban tartották. E tarsolyok fedelét bronz- vagy ezüstveretekkel, vagy az egész felületét beborító tarsolylemezzel díszítették (23. fotó). Az eddig előkerült tarsolylemezből, van ami dísztelen egyszerű ezüstlemez, a többség azonban a honfoglalás kori magyar ötvösség és fém-művesség kiemelkedő, s egyben világszerte a legismertebb darabjai közé sorolható. Méltóságjelvények legszebb darabjai körébe tartoznak az aranyveretes szablyák (24. fotó). Méltóságjelvénynek számítottak a különösen finoman megmunkált, arany- vagy aranyozott ezüst-, palmettás szerelékekkel ellátott változatai. A legpompásabb ismert fegyver soha nem került földbe, s egyben a magyar ötvösség és fémművesség magas szakmai és művészi színvonalát is jelenti. A X. században a római pápaság erős befolyása alatt létrejött és megszilárdult a Német-római Császárság. A honfoglalást követően Magyarország történetének alakulásában döntő fejezet az államalapítás (I. István), a kereszténység felvétele és a feudális rend megszilárdítása. A XII. századi bizánci törekvéseket III. Béla számolta fel. A halála után kibontakozó feudális anarchia idején érte a pusztító tatárjárás(1240-1242) hazánkat. Az országos pusztulást főként limoges-i importtárgyakkal pótolták (27. fotó), s az itthon készült keresztek is ezeket követik. Művészet történetében háromszáz év nagyon hosszú idő ahhoz, hogy egysé-ges stíluskorszakkal számolhassunk. Még keverednek a népvándorláskor itt talált és a magunkkal hozott honfoglalás kori ötvösség emlékei, stílusa. Az egységes, sajátosan magyar ötvösség csak később fog kialakulni, mint látni fogjuk hatalmi erővel és beavatkozással. A megmaradt korabeli ötvösség emlékei és fejlődése két csoportba sorolhatók: az egyik a temetési mellékletként előkerült és a román kori templomok kegytárgyait tartalmazó bronz mell és körmeneti keresztek (25.-26. fotó), gyertyatartók, füstölők, aquamanilék, a másik az insigniumok (uralkodói jelvények) szakrális tárgyak (keresztek, ereklyetartók) és a ruházkodás kiegészítői az ékszerek.

25.fotó Mellkeresztek XI. sz. MNM

26.fotó Körmeneti kereszt XII. sz. MNM

27.fotó Limogesi kézmosótál, Bátamonostora

Az insigniumok nagy része összefügg az Árpádokkal, a királyi jelvények és királyi meg-rendelők számára készült tárgyak, vagy az ereklyetisztelet olyan emlékei, melyek az uralkodói reprezentációhoz kapcsolódnak. Az Árpádok kora nagyjában egybeesik a román művészet történetével Magyarországon. Ekkor alakul ki preromán Ottó-kori, itá-liai, bizánci, honfoglalás kori magyar és helyi előzmények ötvöződésé-ből ötvösművészetünk, ekkor következnek el tevékeny és gazdag korszakai a pécsi és esztergomi centrumok kisugárzásában és kései virágzása a XIII. század derekán. A XII. század végén, a XIII. század elején jelentős szerepet játszott a hazai művészet alakulásában az európai műtárgyimport a fémművesség legjelentősebb szászországi, Rajna-vidéki, Maas-vidéki, ötvös központokból. A német példa követése több tekintetben jellemezte István működését: pénzét bajor mintára verette, pecsétje is a kortárs császárok mintájára készült stb. István környezetében teljesen megszűnt a honfoglaló magyarság jellegzetes ötvössége. A király vas következetességgel végzett térítő munkája nagy tömegben igényelte templomi felszerelési tárgyak készítését. Ugyanezt követelte meg a fejedelmi reprezentáció nyugati átformálása is. A XI. század első évtizedeiben úgy tűnik, a kezdeti lendület a század második felére megtorpant. A román stílus térhódítása és Bizánc közvetlen vagy a Balkánon átszűrődő hatásával való keveredés jellemzi még ezt az időt. A filigrános tárgyak és a bizánci hatások bizonyos mérvű átfogalmazása indul meg és kezd jellemzővé válni. A koronákéval azonos művészeti, történeti és kultúrtörténeti momentumok hatottak a késő románkori magyar ötvösség két fő művére is. A románkori keresztény magyar ötvösség első ismert, jelentékeny emlékének, a Gizella-keresztnek (28.-29. fotó) mestere bizonyosan nem volt magyar, de megrendelője az első magyar királyné, Szent István felesége, bajorországi Gizella, selyemmel bevont famagon, aranylemezek, öntött, vert, vésett, poncolt, rekeszzománcos lapokkal, drágakövekkel és gyöngyökkel készült.

28.fotó Gizella királyné ereklyetartó keresztje

 29.fotó Gizella kereszt

A másik jelentős mű eskükereszt, melyre (30.-31.fotó) jellemző, hogy teljesen beborít-ja a felületét a filigrán, a talpon és a nyakon vésettaljú zománcberakás látható. Jellemző még a keresztre a kövek kiemelése, ami a XIII. század derekán ugyancsak régies vonásnak számít. A kereszt színarany, amire szintén kevés a példa, valószínűleg IV. Béla megrendelésére készítették. A románkort követő korai gótika előfutára.

30-31.fotó Eskükereszt, Főszékesegyházi Kincstár, Esztergom

  A XII. század Európája hatalmas változáson, fejlődésen ment keresztül. Erre az időszakra tehető a polgárság kialakulása. Az ipar és a kereskedelem gyors fejlődésnek indult. A szakképzettségre szert tett polgárok céhekbe tömörültek, s letelepültek. A mindennapi élet színterei egyre inkább a városok lettek, s ezzel megkezdődött a gazdasági élet központosítása, mely számos országban az egységes nemzetállam, illetve az abszolút monarchia kialakulásához vezetett. Magyarország ez idő alatt a tatárjárást és az utána következő földesúri hatalmaskodásokat igyekezett kiheverni. Ebben az időben születik a középkor magyar ötvösségét is meghatározó művészeti stílus a gótika.   Míg a román korban az egymástól távol eső, nagy kolostorok voltak a szellemi élet és kézműves műhelyek központjai, addig a gótikában mindinkább a városok vették át ezt a szerepet, így ezek lettek immár nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális élet központjai is.A távoli óhazából nomád szokásokkal és nomád ízléssel érkező magyarok Kelet és Nyugat közé ékelődtek, s itt, a Kárpátok ölében életmódjuk és művészetük sokáig őrizte ősi formáit.  I. István (1001-1038) és az őt követő Árpád-házi magyar királyok kora a letelepült életforma kialakulását, az államhatalom megerősítésén túl a pogány szokások háttérbe szorítását és a kereszténység térhódítását hozta. A nyugati szokások és a nyugati kereszténység felvétele kemény harcokba került, de végül is megváltoztatta a magyarság arculatát. A másik erős hatásként, Bizánc befolyása jelentkezett. Ezek a történelmi tényezők együtt alakították ki kora középkori ötvösművészetünk – keleti és nyugati elemekből összetett – sajátos stílusát. A középkor gótikus ötvösművészete Nagy Lajos és Zsigmond, valamint Corvin Mátyás uralkodása idejénérte el csúcspontját. Magyar ötvösök és ötvösművek jelentek meg Európa-szerte a királyi és hercegi udvarokban, méltó csodálatot és elismerést keltve. Magyarország a XII. század második felétől az első helyen állt Európa aranytermelésében, s világvi-szonylatban is második volt. Az ötvösök száma országszerte gyarapodott, s a XIV.-XV. századtól megalakulhattak a céhek. A középkori mesterek ötvösművészete már az Anjou-házi uralkodók idején európai rangra emelkedett. Hírnevük a XV. század folyamán egyre terjedt, s a királyi Buda mellett főleg a felső-magyarországi Kassa (Koąice), Besztercebánya (Banská Bystrica), az erdélyi Kolozsvár (Cluj-Napoca), Brassó (Braşov) ötvösei jeleskedtek kiváló alkotásokkal. Az ötvösművészet egyik legvonzóbb műfaja, természetesen az ékszer, amely az emberiség története folyamán mindenkor a viselet kiegészítője. A ruházattal együtt változik, fejlődik, követi a divat alakulását. Az ékszerek mesterremekei közül is kiemelkedő I.S. MESTER palástcsatja (32. fotó).

32.fotó Palástcsat, Esztergomi Kincstár

33.fotó Függő "Patrona Hungariae" MNM

  Ez a palástcsat aranyozott ezüstből, drágakövekkel és zománcdíszítéssel készült, habár a zománcnak csak a nyomait lehet felfedezni.A másik legismertebb gótikus ékszer, a gótikában jellegzetes mondatszalaggal ellátott függő, „Patrona Hungariae” ábrázolással (33. fotó). Az ékszer aranyból készült, s erőteljesen megjelenő beágyazott fehér, zöld és kék zománccal díszített, szalagos keretezésű alapkeretre csavarral felerősített ronde-bosse (szoborzománc) zománcból kialakítva Mária ülő figurája látható.Az a tény jellemzi e korszakot, hogy a legelőkelőbb nyugati művészeti központok életébe kapcsolódva indult meg a keresztény magyar művészet, így az ötvösség története is. Az ötvösök legfontosabb megrendelései az egyháztól érkeztek, s hosszú évszázadokon keresztül hihetetlenül magas színvonal alakult ki, amelyet általánosan – és a hazai szóhasználatban is ez a leggyakoribb – „egyházművészetnek” nevezzük, mai szóhasználattal élve tárgyalkotó ötvösség. A szakrális művészet elnevezés segít a művekben rejlő közös jegyek megfogalmazását megérteni, kifejezi a művek rendeltetésének lényegét. A gótikus ötvösművészet tárgyai közvetlenül a liturgiát szolgálja. A legszentebbek a liturgikus cselekmény központi aktusának eszközei, a kelyhek, serlegek, a cibórium, a monstranciák, a misekannák, szenteltvíztartók, ostyatartók, tömjénező, keresztek, gyertyatartók, és még lehetne sorolni.   Magyarország történelmi adottságainál fogva a katolikus egyház emlékei képviselik legteljesebben az ötvösség művészettörténeti korszakainak legjelentősebb alkotásait, így a gótikus stílusban készült ötvös remekeket. A középkori, – de különösen a gótika korában – a magyar ötvösművészet legjelentősebb, s Európa-szerte magyar zománcnak nevezett technikai csodája a sodronyzománc. Az itáliai eredetű, de Magyarországon, elsősorban Kolozsvár környékén tökéletesedett az eljárás, s így itáliai eredete feledésbe merült. A két technika együttesen került alkalmazásra a Telegdi-kelyhen (34. fotó), melynek hatkaréjos talpán börtüs filigránberakás, sodronyzománcos növényi ornamentikák és háttérzománcozott vésett képek láthatók. A XII. század óta igen kedvelt díszítőtechnikája a magyar ötvösségnek a filigrán, s a mesterek a drótok találkozási pontjain apró gömbök, ún. „börtük” felforrasztásával fokozták a hatást, csillogást.

34.fotó Telegdi kehely

Ötvös technikailag páratlanul bravúrosak a filigrános-börtűs kelyhek (35. fotó). Az erdélyi magyar ötvösségnek – a kelyheket és serlegeket tekintve is – legkiemelkedőbb remekműve Suk Benedek-kelyhe 1440 körül (36. fotó). Ez a csodálatos gótikus kehely, mely az Erdélyben tipikusan használt színeket és zománcművességet tükrözi, ma is sértetlenül őrzi eredeti formáját. A gótikus stílusú ötvösművekre jellemző tehát az ún. filigránozás, zománccal történő díszítés, valamint a gótika nagyon kedvelt hólyagos domborítása.

 35.fotó Sodronyzománcos kehely     36.fotó SUK-i kehely

 A gótika nagy találmánya, a késő gótikus ötvösség legszínvonalasabb műtárgya a monstrancia (37. fotó). A XIII. században vezették be az Oltáriszentség külön ünnepét a katolikus egyházban. Az akkor tökéletesnek tartott székesegyházak utánzásaként tornyokkal, támpillérekkel, boltíves fülkékkel és öntött szobrocskákkal díszített ötvös remekek a méltó tisztelet megtestesítői lettek. A torony alakú úrmutatók alakja évszázadok alatt alig változott. A reneszánsz korban azonban már lombos levelek is bekerültek az építészeti elemek közé még később a barokk jelentősen átformálja.

37.fotó Németjárfalvai úrmutató

A győri székesegyházban őrzik a gótikus ötvösség egyik legbecsesebb ereklyéjét, a Szent László hermát (38. fotó). 1406-ban óriási tűzvész pusztított a székesegyházban, minden tönkrement, az ereklyetartó is elolvadt, de a koponya épen megmaradt. Rövid időn belül elkészült az új ereklyetartó, amely valószínűleg a Kolozsvári testvérek székesegyház előtt álló Szent László szobrának arcvonásait viseli. A herma csodálatosan szép sodronyzománcos mellrészt is kapott, mely a díszes zománctechnika első magyar emlékei közé tartozik. Nagyváradon a szent király sírját János Zsigmond katonái 1557-ben feldúlták, a herma először az ecsedi várba, majd Gyulafehérvárra került. Napragi Demeter innen vitette magával Prágába, ahol új, „királyhoz illő, tízágas”, de már barokk, ékkövekkel kirakott koronát készíttetett rá.

38.fotó Szt. László herma, Győr

 A XV. század második felére Corvin Mátyás (1458-1490) erős egyénisége nyomta rá bélyegét. A katonás jellemű, hadviselésben fáradhatatlan humanista királynak uralma megszilárdítása idején – Antonio Bonfini történetíró szerint – „csak lovaira, fegyvereire volt gondja”. Mátyás udvarában a követségek fogadásakor, békekötések alkalmával vagy királyi találkozókon mérhetetlen pompát fejtett ki. Nem mulasztotta el az ünnepélyes események fényét hallatlan gazdagságú kincstárának csodás hírű ötvösműveivel emelni. Mátyásnak Milánó, Velence, Ferrara, Firenze, Rimini, Urbino és Nápoly uralkodóihoz fűződő szoros személyes kapcsolatai a magyarországi reneszánsz kialakulásában közvetlen és döntő szerepet játszottak. Az olasz művészet meghonosításában a király mellett azonban a magyar főurak éppúgy fontos hivatást teljesítettek, mint a humanizmus elterjedésében a magyar főpapok, akiknek fennmaradt palástcsatjai a magyar ötvösművészet jelentős darabjai.Bakócz Tamás esztergomi érsek szédítő mennyiségű kincs birtokába jutott hosszú mozgalmas élete folyamán. Neki zálogosította el Corvin János, atyja kincstárának számos ékszere és egyéb ötvösműve mellett, világhírű műértékeit, többek között a Mátyás-kálváriát (39. fotó), amely a későgótika és már a reneszánsz jegyeit hordozó, a rondebosse vagyis a plasztikus, ötvös zománcnak, ennek a ritka műfajnak az egyik legfontosabb emléke. Nem magyar munka, de említése, bemutatása a magyar ötvösség szempontjából fontos.

39.fotó Mátyás kálvária, Esztergomi Kincstár

 Épp hogy kiheverte a tatárjárás pusztításainak következményeit Magyarország, újabb vészjósló fellegek gyülekeztek az ország felett a törökök támadása. A tőlük elszenvedett szomorú mohácsi csatavesztés 150 évre megpecsételte az ország sorsát. A három részre szakadt országban nehezen indult meg a művészeti élet. Erdélyben és a Felvidéken termékeny talajra találtak a reneszánsz „virágai”. A középkori sodrony-zománc-technika itt tökéletesedve széles körben terjedt el, és olyannyira jellemzővé vált a magyar ötvös munkákra, hogy műfaját sajátosan magyarnak ismerték el. Az erdélyi magyar ötvösök és megrendelőik rendkívül szerették a színes zománcokat s a XVII. században kialakították Erdélyben azt a technikát, amelyet a világhír vett szárnyaira. Ennek sajátossága, hogy csak a sodrott dróttal vagy vékony lemezszalaggal keretezett rekeszeket töltötték meg színes zománcokkal, a rekeszeken kívüli részt nem. Majd ezeket a színeket luminálták, felülfestették (40.-41.-42. fotó).

40.fotó Női öv, MNM

41.fotó Fedeles díszkupa, MNM         42.fotó Serleg, MIM

 Ennek a levélindás, virágdíszes, tarka színekkel ékesen festett „erdélyi zománc”-nak alkalmazása a reneszánsz idején indult meg és leginkább az ékszerfajták, melyeket többnyire aranyból, gyöngyökkel, gyémántokkal, drágakövekkel és zománcokkal díszítettek, sokfélesége nyújtott tág lehetőséget. A legjellemzőbb típusa a „násfa” és különféle kialakítású forgók (43. fotó). A násfák többsége Magyarországon készült, s a magyar ötvösök gazdag fantáziáját, évszázados hagyományú technika tökélyét dicsérik. Erdély tehát már a középkorban kiváló ötvösöket adott, bár ekkor még nem vette át azt a vezető szerepet, amelyet a magyar ötvösművészetben a XVII. és a XVIII. században betölt majd. Azt is elmondhatjuk, hogy a gótika korában alig volt stíluskülönbség az erdélyi és egyéb magyarországi ötvösség között, amely az egész középkorban elsősorban a liturgikus művészetet szolgálta, kivéve az előzőekben leírt sajátosan erdélyi stílust ami mindentől függetlenül is kialakulhatott volna. A festett zománc, különösen XVII.- XVIII. században a felvidéki ötvösségnek is kedvenc technikája, itt azonban főként liturgikus tárgyakon, kelyheken, monstranciákon alkalmazzák.

43.fotó Forgó, MIM

 A magyar ötvösműveken általában a serlegeket, kupákat szívesen díszítették egyszerű tagolású keretbe foglalt, szélesen stilizált virágokkal, gyümölcsökkel, füzérekkel, címerekkel stb. A virág a felvidéki és az erdélyi magyar ötvösöknek is vezérmotívuma. A stíluskapcsolat erdélyi és az anyaország ötvössége között az önálló fejedelemség korában sem szűnt meg, s azt elsősorban maguk a könnyen mozgó ötvösművek, a vándorló mesterek és legények tartották fenn. Ebben az időben Erdélyhez tartozó Nagy-váradon született és tanult, s más erdélyi városokban is megfordult Kecskeméti Ötvös Péter, 1660-ban Kassára menekült a török elől s ott működött tovább. Nevéhez fűződik az a mindmáig egyedülálló szakmai jegyzet címe melyben az ötvösségről és annak fortélyairól ír. A XVII. században a barokk stílus égisze alatt alkotó hazai ötvösmű-vészek rendkívül magas színvonalú munkákkal írták be nevüket a magyar ötvösművészet történetébe. Többek között Hann Sebestyén a domborítás egyedülállóan kimagasló egyénisége (44. fotó), a kassai Lippai János, a kolozsvári Brózer István (45. fotó).

44.fotó Fűszertartó, MIM                    

45.fotó Brózer kehely, MIM

 A XVII. század végétől egyre inkább az általános hanyatlás lett a jellemző a zománc alkalmazásának. Félő volt, hogy a zománcozás technológiája is elfelejtődik. Nem állítható azonban, hogy ezen időszakban és az azt követő időben ne akadt volna olyan öt-vös, aki munkái díszítésére az ötvöszománc-techniáka valamelyikét ne alkalmaz-ta vol-na. A török hódoltság idején az ötvös műhelyek a békésebb vidékekre, Felföldre és Erdélybe húzódtak, és a zománc alkalmazása egyre inkább elmaradt. Kisebb központok a Dunántúlon – Pápa, Székesfehérvár, Komárom – és az Alföldön jöttek létre – Kecskemét, Nagykörös, Debrecen –, német ötvösök letelepedésével. Nagy hatással volt egymásra a két idegen nyelvű ötvöstársadalom. Különösen nagy változáson megy át a változatlanul puritán alapállású, mind művészi, mind üzleti értelemben a felsoroltak közül is kiemelkedő Debrecen ötvösipara. Az idők folyamán a német mesterszavak átvételre kerültek, és a magyar ötvösöknek is mesterszavukká vált. Debrecen központi szerepe, orientáló tevékenysége az ötvösség emlékein is mérhető, de a zománc mint díszítőanyag nem jellemző. Még a továbbiakban kell megemlíteni a középkor színvo-nalán dolgozó és a zománcot mint az ötvösség díszítőanyagát használó mestert a XVIII. század legnagyobbját Szilassy Jánost, aki az ötvöszománc alkalmazásának legszebb remekeit alkotta meg barokk és rokokó stílusban egyaránt (46. fotó). 

46.fotó Úrmutató, Gödöllő 

    A XIX. századra a hazai ötvösség átalakulása természetes folyamat következménye, az egyházi megrendelések folyamatosan csökkentek, így a liturgikus tárgyak helyett a gazdagabb rétegek számára kezdtek dolgozni. Többek között étkezési eszközöket, edényeket és különféle dísztárgyakat. Ezekről az ötvöstárgyakról már teljesen eltűnik a zománc, mint díszítőanyag. E század első felében a pesti Giergl Alajos, a besztercebányai Libay Sámuel és Szentpéteri József ötvös művészete (47. fotó) emelkedik ki.

47.fotó Szentpéteri József: Kávéskészlet, MIM

 A század végén a zománcművészet utolsó rövid életű fellendülését Hibján Samunak és néhány kollégájának köszönhetjük. A XX. század elejére a historizmus átnyúlt csak már a magyar népművészet és a szecesszió floreális elemei vegyültek a klasszicista formák közé. A magyar szeceszszió legszebb zománccal díszített ötvöstárgyai Tarján (Huber) Oszkár ékszerei (48.-49. fotó). Parizsban, René Lalique-nál tanult, és a tanítványra a mester érett szecessziós művészete meghatározó lett a későbbiekben. A magyar népművészetből merített, s ékszerei mégis eredeti szellemről, egyéniségről tanúskodnak. Tarján, gyakran kivitelezőként szintúgy dolgozott, mint Hibján, aki a pesti Iparművészeti Főiskola tanára volt, s főleg a zománctechnikában jeleskedett és Horti Pál, Hirschler Mór ékszereit kivitelezte.

öenef