Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötvösművészet története Magyarországon...

   A kultúra egészére érvényes, – de különösen az ötvös-fémműves szakmát szeretők és elsajátítani igyekvők részére nélkülözhetetlen – hogy semmit sem érthetünk meg másként, mint történetén keresztül. Amikor művészetről beszélünk, az ember helyzetéről szólunk abban a korban, amelyben az a műalkotás megszületett. Felfogásunkat nem csak a jelen, hanem a múlt és a jövő egyaránt befolyásolja. Ha végigtekintünk a művészet és értelmezése történetének folyamatán, erőteljes és nagyon látványos módosulását követhetjük nyomon.
   Az ötvösművészetben a személyes alkotás – tevékenység – kialakítása nem csak a puszta egyéni adottságok kifejlesztésén, kibontakoztatásán múlik, hanem az ötvösség múltjának, a fennmaradt értékeknek a megismerése által is. Ezzel a szakmatörténeti írással az iparművészet körébe tartozó ötvösségről a kezdetektől napjainkig, s ezen belül is kiemelten az ötvösség dísz anyagáról, a zománcról szólunk, mint később látni fogjuk, van is miről.
   Tudjuk, hogy őseink bejövetele, ill. honfoglalása előtt, különféle népek lakták a kárpát medencét, kikkel sem faji, sem nyelvi, sem hatalmi-családi viszonyok nem kötöttek össze bennünket. Feltehetjük a kérdést, hogy: kik lehetettek hazánk ezen ősi lakói? Rég elmúlt kornak igen gyakran előforduló emlékeivel, pontos és tudományos leírásokkal, lerajzolása és leírása a lakosságnak segít abban, hogy valamilyen képet fessünk az itt éltekről. Ezek a régészeti kutatások eredményein nyugvó tárgyak, különös fontossággal bíró ötvöstárgyak meglehetősen sok példánya: fegyverek, ékességek. Hogy a nagy számban kiásott vagy talált tárgyak között könnyebben eligazodhassunk, az emberiség legrégebbi történetét három korszakra oszthatjuk. Ez a három korszak a kő-, bronz-, és vaskor. Azért azt tudnunk kell, hogy a beosztás szakaszai és a fejlődés nem minden nemzetnél zajlott egy időben és ugyanazon rendben. Például az északi germánok a bronzkort nem ismerték, a kőkorból közvetlenül a vaskorba léptek át.
   Általános nézet volt korábban, hogy a művelődés keletről nyugat, délről észak felé áramlott. Itt is feltehetjük a kérdést, hogy melyek voltak e tekintetben a „vezérnépek”? Ebben a kérdésben a néprajztudomány sem egységes, mert nincsenek bizonyítékai. E korok meghatározása sok nehézséggel jár, kellő adatok hiányában hazánk századokon át a népvándorlás folytonos mozgásának színtere volt. A néma tárgyak azonban valódi tanúi az őskor első lakóiról. Még nagyobb zavarba hoz bennünket a kőkor kezdetének meghatározása. Hány ezer évvel ezelőtt is? Európa melyik részén kezdődött?
   A kőkorszaknak a neve igen találó. A kő azon kor emberének ugyanazt jelentette, mint a mi számunkra a fémek. A kőkori emberek minden testi erejüket felhasználták arra, hogy a legkisebb kavicsból a legfinomabb eszközöket készítsék. Az ötvösség első jellemző szerszáma, eszköze az a fűrészfog alakúra kipattintott „reszelő” amit Dániában Vanggardon találtak.  
   Hamvedrekben találtak átfúrt, gömbölyű-lapos, hengeres gyöngyöket. Némely tárgy, majd később tárgyak jelképül szolgálhattak, még később vallási szertartásoknál voltak használatosak, mint például a borostyánkő alakocskák, melyeket sírokban többször találtak. Mindennapi eszközök, ékítmények – tarka üveggyöngyök –, és használati tárgyak között együttlétet tételezhetünk fel.
   A bronzkor beköszöntekkor természetes, hogy a tiszta rézből vagy aranyból készült tárgyaknak a bronzot, mint a réz-ón, vagy réz-horgany ötvözetét meg kellett előznie. A bronzkort inkább szokás rézkorszaknak [Érdy] is nevezni, mint kelta kornak, mert nem lehet minden bronz tárgy, mely nem római vagy etruszk eredetű, a keltáknak tulajdonítani. Európa északi népei a bronz tárgyakat már akkor birtokolták, mikor a déli műveltebb népekkel kereskedelmi kapcsolatba léptek, abból is kitűnik, hogy maga az anyag szerte Európában nagy mennyiségben volt található. Így szerszámok, fegyverek sajátságos, még magukat ezen külön nemzeteket is jellemző alakja, kezdetlegessége és díszítményeinek a déliektől elütő mivolta igazolja. A kelták és germánok nemcsak a fémek bányászatát ismerték. Kezdetleges, mégis általános jellegű ötvöstárgyakat voltak képesek létrehozni. Magyarországon nagy mennyiségű, alaktalan bronzlepényt, öntecsdarabokat is találtak Dunaföldvár környékén. Minden esetre a bronzból készült ötvöstárgyak egész Európa területén egyenlő arányban terjedt el, talán a kelták vándorlása által.
   Régi kérdés, hogy vajon mi indította el a nagy népvándorlást, amely Belső-Ázsiától Hispániáig mozgásba hozta a népek sokaságát. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés az utolsó 200 esztendőben, amióta nemcsak a nyugati forrásokat ismerjük, hanem a keletieket is, főként a kínai évkönyveket. Magának a népvándorlásnak az okát is a távoli Kínában keresik. Ugyanis a Kr.e. III. században az addig egymással hadakozó kínai királyokat és törzseket erős uralkodók fogták össze, akik a közös ellenség ellen – akiket ázsiai hunoknak nevezünk – hatalmas védőfalat emeltek. Azóta is csodájára jár a világ a kínai Nagy Falnak. Nos, azok a nomád támadások, amelyek ennek előtte Kínára zúdultak, most visszaverődtek a faltól, és nyugat felé bontakozott ki.Kelet népeinek nyugatra áramlása az őskorba visszanyúló folyamat, melynek hatása a Kárpát-medencében különösen jól érzékelhető. A Nagy Magyar Alföld területe bármennyire is eltörpül az eurázsiai sztyeppékhez viszonyítva, azoknak szerves folytatása, de egyben utolsó állomása is. Kelet-Európába tartó csoportok beáramlása már az i.e. III.- II. évezred fordulójától mutatható ki. A megjelenésüktől a helyi lakosságban való feloldódásukig tartó, inkább rövidebb, mint hosszabb időszakasz alatt, rendszerint nagymértékben átformálták az itt élők kultúráját, s a csoportok életét és nagy hatást gyakoroltak – egyebek mellett – a kézművességükre is. Időszámításunk első évezredében a népek áramlása felgyorsult, nemegyszer viharossá vált. Mozgásuk láncreakciót indított el, amely egyaránt kihatott az útjukba kerülő nomádokra és a földműves népekre. E rendre megújuló népvándorlásnak s ezzel e korszaknak is a IX. században a Kárpát-medencébe települt magyarságvetett véget. A szkítákról i.e. I. év-ezred elejétől az i.e. III. századig való tudásunk végeredményben Hérodotosznak, „a történetírás atyjá”-nak hagyományán alapul. Ez az első olyan nép írott történelmünkben, amellyel őseinket is kapcsolatba hozzák, sőt krónikáink egyenest a szkítáktól és Szkítiából származtatják a magyarok elődeit. Nézzünk szembe ezzel a hagyománnyal. A tudósvilág csak mosolyog krónikásaink „naív meséin”, nekünk nem kell mosolyogni ezen, hanem gondolkozzunk egy kissé ezen a „tudománytalan” hagyományon. A szkítáknál a szellemi-művészeti élet középpontjában – többek között – a szarvas alakja áll (1.-2.-3. fotó).

Kép

 

 

  

 

 

 

1.fotó Tápiószentmártoni aranyszarvas

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 2.fotó Zöldhalompusztai aranyszarvas

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

3.fotó Fekvő szarvasbika, testén griff-fejű állatokkal

 Feltehető, hogy ezek a jelenetek a szkíták eredetmondájának jelképei. A régiek ugyanis őseiket gyakran állatalakban képzelték el: az üldözött szarvas maga volt az ősanya, s az üldözők talán egy vadász testvérpárt jelentettek. Gondoljunk csak a magyar csodaszarvasmondára. A kínai Nagy Faltól a Duna vonaláig terjed művészetük, amelynek alapja és ihletője a sztyeppei népek állatokhoz kapcsolódó totemhite. Őseiket állatalakban személyesítették meg. Világszemléletük szerint az emberek, sőt, a tárgyak is állatokká változhatnak. Ezért jellemző művészetükre az állatstílus: főleg ragadozók ábrázolása, az állatalak egyes részeinek más álatokká (pl. a szemnek griff-fejjé, az agancsvégeket kos fejjé) való átalakítása. Művészetüket csaknem kizárólag a fémművesség és csontfaragás jellemzi. A szkíta ötvösségre, fémművességre megle-pően jellemző a realizmus. Etnográfiailag (néprajz) pontosan ábrázolta a szkíták külsejét, öltözetüket, fegyverzetüket, harci és gazdasági tevékenységüket. Edényeik méltán világhírűek melyek többsége elektronból (természetes arany-ezüst ötvözet) készült (4.fotó). A szkíta ötvösség-fémművesség második kiemelkedő darabja, a világhírűvé vált szolohai aranyfésű (5.fotó).

Kép

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

4.fotó Aranyedény

Kép                   

 

 

 

 

 

 

5.fotó A szolohai fésű, részlete

    A keltákaz i.e. V. századtól az i. sz. - ig Északkelet-Franciaországban, a Rajna és a Felső-Duna mentén indult meg néppé formálódásuk. Onnan kezdtek lassan minden irányban terjeszkedni. Igen nagy műveltségű nép volt. Magyarország felé tartó útjuk egyik állomása Svájc volt – Kelte néven Helvéciában –, sőt egy ottani faluról, La Téneről nevezték el műveltségüket. Ötvösművészetük az összes uralmuk alá került területet egységbe foglalta. Sikeres hadjárataik során – Itália, Görögország – az ottani hatások jelentkeznek fémműves munkáikon. Szenvedélyes vonalvezetésű, bonyolult pálmavirá-gos és hólyagos díszű mintáikat utolérhetetlen találékonysággal alkalmazták a mes-terek. A mediterrán jellegű motívumok (ismétlődő díszítőelemek) egyre egyszerűbbé ne-mesedtek és a geometrizálás jellemzi ezt az időszakot (6. fotó). A kelta ötvösség és fémművesség kiemelkedő technikája az émail berakás (e. émáj: a zománc francia neve) (7.-8. fotó).

Kép  

 

 

 

 

6.fotó Battersai pajzs

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

7.fotó Emailos bronz függő részlete

 

Kép   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

8.fotó Emailos lószerszám veret

 Az email művesség elterjedése és virágzása elsősorban a kelták által lakott területekre jellemző. Európa számos területein és a Kárpát-medencében lakó különféle kelta törzsek tárgyi művészete igen magas fokon állt. A svájci kelta helyről elnevezett, La Téne kultúra hordozói már az i.e. 450 körül korallal és emaillal díszítették ötvöstárgyaikat. A nehezen megszerezhető korallt egyre inkább helyettesítették piros színű emaillal. Az aranyosan csillogó bronztárgyakon a vörös korall vagy email alkalmazá-sával igen szép, eltérő színhatást értek el. Ez a gyakorlat évszázadokon átmegmaradt. Előfordult az is, hogy a korallt és az emailt ugyanazon a tárgyon együttesen alkalmazták. Mélyített mezőbe is helyeztek már emailt, ez a későbbi: email champlevé”, magyarul süllyesztett zománc (7.-8. fotó). Az emailos mezők mintái a kelta ízlés ívelt vonalvezetését követték. Kedvelték a fibulák, csatok kiemelkedő díszeinek és gombjainak emaillal való díszítését. A területünkön gyakori szögletes tagokból álló láncokat el is nevezték „magyar” típusnak. Az emailos fémművesség népszerűségének hanyatlása nem a műhelyek megszűnésével, hanem a háborús eseményekkel hozható összefüggésbe.  A vaskorszak Európa nyugati, annak is észak-nyugati részére volt jellemző és a IV.- VII. század közé esik. A művelődési korszakoknak a fémek szerinti beosztását igazolják a sírhalmokban talált tárgyak. Az északi népmondákban, melyek csak a vasat ismerik egyáltalán nem fordul elő más fém. A keltáknak úgyszólván minden fegyvere, szerszáma ebben az időben már vasból volt. Bronzemlékekkel ritkán találtak gazdag arany leleteket, mint a vas emlékekkel, melyekből nagyon kevés tárgy maradt fenn (oxidáció), annál több arany és ezüst ékszer. A vaskorszakot a népvándorlás korára teszik. Ekkor a vas az arannyal egyenlő értékű. Az új anyaggal, új ízlés is kifejlődött, nemcsak a tárgyak alakja, hanem a díszítmények is megváltoztak. Azonban meg kell jegyezni, hogy a bronzkori ötvöstárgyak, ékítmények formai tisztasága, könnyed vonalvezetések, kivitelük pontossága, a vaskort nem csak a fegyverekben, hanem az ékszerekben is felülmúlta. Az ízlésnek a vaskorban némi hanyatlása volt jellemző. Ezt követően a fémből készült tárgyak fejlődési folyamatban váltak ketté. Az egyik a fegyverek, gazdasági eszközök vasból és a másik a vas mellett talált ezüst, arany fémekből készült ékítmények, ötvösmunkák. Ezen kort a keltáknak, de legfőkép-pen a germán törzseknek tulajdonítják.  Észak-Európábólaz i.sz. kezdetétől az i. sz. V. századig folyamatos hullámokban érkeztek dél felé a különböző germán törzsek. Amikor a hunok megjelentek, a Római Birodalom határain belül már letelepített germánok voltak, kívül pedig letelepedni kívánók sorakoztak. A mai Oroszország déli részén a keleti gótok, Ukrajnában és Dél-Erdélyben a nyugati gótok éltek. A Tiszántúlon a gepidák, a Felvidéken a vandálok. Nyugat-Európában a bajorok,szászok, burgundok, frankok és más germán törzsek laktak. Jelentős egyebek mellett a fémművességük is. Az újkori, 18. – 20. századi történelem függvényeként a Kárpát-medence aranyleleteinek zöme – s így a népvándorlás korból származóké is – három ország nagy múzeu-mában összpontosul a Kunsthistorisches Múzeum, Bécs; Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest és a bukaresti Történeti Múzeumban. A legelső germán nép a szkír, amelyik északi hazájából útra kelt dél felé. Ők még a Kr.e. II. században Dél-Oroszországba vonultak, s ott a késő szkíta, szarmata környezetben pusztai néppé formálódtak. Később Attila leghívebb népeként kerültek hazánkba. Hazai hagyatékukból a legneve-zetesebb egy csodálatos arany ékszerekkel teli sír, amely talán Odoaker anyjának, Edika királynőnek sírja volt. Ötvösségük rendkívül magas színvonalon állt. A képen látható ékszereket ötvöstechnikailag ma sem lehetne különbül megvalósítani (9.-10. fotó).

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9.fotó Arany nyaklánc, Bakodpuszta 

Kép 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10.fotó Arany karperec, Bakodpuszta

 Germán törzseink közül talán a legjelentősebbek voltak Európa történetében a gótok. Két nagy águk: a keleti (osztrogótok) és a nyugati (vizigótok) játszott szerepet a törté-nelem során. Dácia feladása után (Kr. u. 271) egy részük áttelepült Erdélybe, de a hu-nok kivetik őket onnan, s ezzel megkezdődik hosszú vándorútjuk Dél-felé. Ők terjesztik el Európában a drágakő berakásos ékszereket, amelyeket – tőlük függetlenül – a hunok is átvesznek a szarmatáktól. A gótoknál erős nyomai vannak az ősanya, az istenanya tiszteletének. Az állatvilággal körülvett istenasszony ábrázolásból nőnek ki a sajátos germán állatstílusok. Jellemző a gót ötvösségre az önálló rekeszekbe foglalt domború almandin köves berakás (11.- 12.-13 fotó).

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11.fotó Kőberakásos vízigót bross

A gepidák a gótokkal indultak el Skandináviá-ból, s századokon át, éltek a Kárpát-medencében, s itt is enyésztek el. Már a III. században, Dácia északi határán találjuk őket, a hun uralom alatt pedig Attila birodalmának népei voltak. A hun birodalom bukása után Erdélyben és a Tiszántúlon találjuk őket, és megszállják a szerémséget is. Nagy kincseik Erdélyben kerültek elő. Fémművességük legnagyobb részét fegyverek, éksze-rek, övcsatok, fibulák képezik. Motívumaik szervesen kapcsolódnak a germán alapok-hoz. A romániai Szilágysomlyón megtalált összesen 8 kg nemesfém tárgy, a gepida öt-vösség, fémművesség legszebb forrását jelenti. A legkorábbi ékszerek aranyból készül-tek, később már a gepida mesterek alkotásai, ezüstből készültek, az arany látszatát keltő aranylemez bevonattal.

 Kép

Kép   

 

 

 

 12-13.fotó Lépcsős fejű kengyel és arany kőberakásos korong-fibula pár, Szilágysomlyó

  Az V. század derekán új nép tűnt fel szinte üstökösként Európa keleti határán, az avarok. 558-tól az Al-Duna vidékén telepedtek meg, s első ízben egyesült a Kárpát-medence területe egyetlen nép uralma alatt. Az avar birodalom mintegy 250 évig állt fenn a mai Magyarország területén. Fejlett ötvösművesség jellemzi őket. Az emberábrázolások mellett állatok és állatküzdelmek stilizált növényi elemek, indák is helyet kaptak ötvös-munkáikon, melyek övveretek (14. fotó), szalagfonatos mintával készült szíjvégeken (15.-16. fotó) és edényeken (17.-18. fotó) jelent meg.

Kép

  

 

 

 

 

 

14.fotó Övveretek

Kép

 

 

 

 

 

   15.fotó Indás szíjvégek, Nagypall

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

16.fotó Arany álcsatok, Kunbábony

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

17.fotó Állatküzdelem, részlet

Kép

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

18.fotó 2. számú korsó, Nagyszentmiklós

A népvándorlás korának a keletről jövő utolsó nagy bevándorlása a magyarok megjelenése volt 896-ban, a Duna-medencében. Már régebben feltűntek a sírokban talált gyönyörű tarsolylemezek, szabják, az öltözetet kiegészítő veretek, női fejékek és mell-korongok, karperecek. Avatott szemmel látható, hogy a díszítőművészetünk erős rokonságot mutat a perzsa birodalom művészetével – például a palmettás vagy pálma virágos, pálmaleveles díszítmények –, de meglátszik rajtuk a kazárok közelsége is, és a nor-mannok   – az arabok mellett a honfoglalás korának másik híres kereskedő- és rablónépe – kereskedelme. Az ötvösség, fémművesség mind művészeti, mind technikai szempontból igen magas színvonalú volt, de az ötvösök még nem alkalmazták a zománcot mint díszítőanyagot. Az avarok viseletéhez hasonló a magyar férfi- és női viselet, s ezek között fontos szerepet játszottak a veretek, fejdíszek (22. fotó). Míves ékszereket (19. fotó) és edényeket viseltek, ill. használtak (20.-21. fotó).

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

19.fotó Arany karperec 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

20.fotó Aranyozott ezüst csésze, Zemplén

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

21.fotó Palmettadíszes ezüstcsésze, Kétpó

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 22.fotó Ezüst süvegcsúcs, Beregszász 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

23.fotó Karosi tarsolylemez 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

25.fotó A bécsi szablya markolata

A honfoglaló magyar férfiak apróbb használati eszközeiket, a tűzgyújtáshoz nélkülözhe-tetlen csiholó acéljukat és kovakövüket bőr- vagy nemeztarsolyban tartották. E tarsolyok fedelét bronz- vagy ezüstveretekkel, vagy az egész felületét beborító tarsolylemezzel díszítették (23. fotó). Az eddig előkerült tarsolylemezből, van ami dísztelen egyszerű ezüstlemez, a többség azonban a honfoglalás kori magyar ötvösség és fém-művesség kiemelkedő, s egyben világszerte a legismertebb darabjai közé sorolható. Méltóságjelvények legszebb darabjai körébe tartoznak az aranyveretes szablyák (24. fotó). Méltóságjelvénynek számítottak a különösen finoman megmunkált, arany- vagy aranyozott ezüst-, palmettás szerelékekkel ellátott változatai. A legpompásabb ismert fegyver soha nem került földbe, s egyben a magyar ötvösség és fémművesség magas szakmai és művészi színvonalát is jelenti. A X. században a római pápaság erős befolyása alatt létrejött és megszilárdult a Német-római Császárság. A honfoglalást követően Magyarország történetének alakulásában döntő fejezet az államalapítás (I. István), a kereszténység felvétele és a feudális rend megszilárdítása. A XII. századi bizánci törekvéseket III. Béla számolta fel. A halála után kibontakozó feudális anarchia idején érte a pusztító tatárjárás(1240-1242) hazánkat. Az országos pusztulást főként limoges-i importtárgyakkal pótolták (27. fotó), s az itthon készült keresztek is ezeket követik. Művészet történetében háromszáz év nagyon hosszú idő ahhoz, hogy egysé-ges stíluskorszakkal számolhassunk. Még keverednek a népvándorláskor itt talált és a magunkkal hozott honfoglalás kori ötvösség emlékei, stílusa. Az egységes, sajátosan magyar ötvösség csak később fog kialakulni, mint látni fogjuk hatalmi erővel és beavatkozással. A megmaradt korabeli ötvösség emlékei és fejlődése két csoportba sorolhatók: az egyik a temetési mellékletként előkerült és a román kori templomok kegytárgyait tartalmazó bronz mell és körmeneti keresztek (25.-26. fotó), gyertyatartók, füstölők, aquamanilék, a másik az insigniumok (uralkodói jelvények) szakrális tárgyak (keresztek, ereklyetartók) és a ruházkodás kiegészítői az ékszerek.

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

25.fotó Mellkeresztek XI. sz. MNM

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

26.fotó Körmeneti kereszt XII. sz. MNM

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

27.fotó Limogesi kézmosótál, Bátamonostora

Az insigniumok nagy része összefügg az Árpádokkal, a királyi jelvények és királyi meg-rendelők számára készült tárgyak, vagy az ereklyetisztelet olyan emlékei, melyek az uralkodói reprezentációhoz kapcsolódnak. Az Árpádok kora nagyjában egybeesik a román művészet történetével Magyarországon. Ekkor alakul ki preromán Ottó-kori, itá-liai, bizánci, honfoglalás kori magyar és helyi előzmények ötvöződésé-ből ötvösművészetünk, ekkor következnek el tevékeny és gazdag korszakai a pécsi és esztergomi centrumok kisugárzásában és kései virágzása a XIII. század derekán. A XII. század végén, a XIII. század elején jelentős szerepet játszott a hazai művészet alakulásában az európai műtárgyimport a fémművesség legjelentősebb szászországi, Rajna-vidéki, Maas-vidéki, ötvös központokból. A német példa követése több tekintetben jellemezte István működését: pénzét bajor mintára verette, pecsétje is a kortárs császárok mintájára készült stb. István környezetében teljesen megszűnt a honfoglaló magyarság jellegzetes ötvössége. A király vas következetességgel végzett térítő munkája nagy tömegben igényelte templomi felszerelési tárgyak készítését. Ugyanezt követelte meg a fejedelmi reprezentáció nyugati átformálása is. A XI. század első évtizedeiben úgy tűnik, a kezdeti lendület a század második felére megtorpant. A román stílus térhódítása és Bizánc közvetlen vagy a Balkánon átszűrődő hatásával való keveredés jellemzi még ezt az időt. A filigrános tárgyak és a bizánci hatások bizonyos mérvű átfogalmazása indul meg és kezd jellemzővé válni. A koronákéval azonos művészeti, történeti és kultúrtörténeti momentumok hatottak a késő románkori magyar ötvösség két fő művére is. A románkori keresztény magyar ötvösség első ismert, jelentékeny emlékének, a Gizella-keresztnek (28.-29. fotó) mestere bizonyosan nem volt magyar, de megrendelője az első magyar királyné, Szent István felesége, bajorországi Gizella, selyemmel bevont famagon, aranylemezek, öntött, vert, vésett, poncolt, rekeszzománcos lapokkal, drágakövekkel és gyöngyökkel készült.

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

28.fotó Gizella királyné ereklyetartó keresztje

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 29.fotó Gizella kereszt

 

 

 

A másik jelentős mű eskükereszt, melyre (30.-31.fotó) jellemző, hogy teljesen beborít-ja a felületét a filigrán, a talpon és a nyakon vésettaljú zománcberakás látható. Jellemző még a keresztre a kövek kiemelése, ami a XIII. század derekán ugyancsak régies vonásnak számít. A kereszt színarany, amire szintén kevés a példa, valószínűleg IV. Béla megrendelésére készítették. A románkort követő korai gótika előfutára.

 Kép

 

                         Kép

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

30-31.fotó Eskükereszt, Főszékesegyházi Kincstár, Esztergom

  A XII. század Európája hatalmas változáson, fejlődésen ment keresztül. Erre az időszakra tehető a polgárság kialakulása. Az ipar és a kereskedelem gyors fejlődésnek indult. A szakképzettségre szert tett polgárok céhekbe tömörültek, s letelepültek. A mindennapi élet színterei egyre inkább a városok lettek, s ezzel megkezdődött a gazdasági élet központosítása, mely számos országban az egységes nemzetállam, illetve az abszolút monarchia kialakulásához vezetett. Magyarország ez idő alatt a tatárjárást és az utána következő földesúri hatalmaskodásokat igyekezett kiheverni. Ebben az időben születik a középkor magyar ötvösségét is meghatározó művészeti stílus a gótika.   Míg a román korban az egymástól távol eső, nagy kolostorok voltak a szellemi élet és kézműves műhelyek központjai, addig a gótikában mindinkább a városok vették át ezt a szerepet, így ezek lettek immár nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális élet központjai is.A távoli óhazából nomád szokásokkal és nomád ízléssel érkező magyarok Kelet és Nyugat közé ékelődtek, s itt, a Kárpátok ölében életmódjuk és művészetük sokáig őrizte ősi formáit.  I. István (1001-1038) és az őt követő Árpád-házi magyar királyok kora a letelepült életforma kialakulását, az államhatalom megerősítésén túl a pogány szokások háttérbe szorítását és a kereszténység térhódítását hozta. A nyugati szokások és a nyugati kereszténység felvétele kemény harcokba került, de végül is megváltoztatta a magyarság arculatát. A másik erős hatásként, Bizánc befolyása jelentkezett. Ezek a történelmi tényezők együtt alakították ki kora középkori ötvösművészetünk – keleti és nyugati elemekből összetett – sajátos stílusát. A középkor gótikus ötvösművészete Nagy Lajos és Zsigmond, valamint Corvin Mátyás uralkodása idejénérte el csúcspontját. Magyar ötvösök és ötvösművek jelentek meg Európa-szerte a királyi és hercegi udvarokban, méltó csodálatot és elismerést keltve. Magyarország a XII. század második felétől az első helyen állt Európa aranytermelésében, s világvi-szonylatban is második volt. Az ötvösök száma országszerte gyarapodott, s a XIV.-XV. századtól megalakulhattak a céhek. A középkori mesterek ötvösművészete már az Anjou-házi uralkodók idején európai rangra emelkedett. Hírnevük a XV. század folyamán egyre terjedt, s a királyi Buda mellett főleg a felső-magyarországi Kassa (Koąice), Besztercebánya (Banská Bystrica), az erdélyi Kolozsvár (Cluj-Napoca), Brassó (Braşov) ötvösei jeleskedtek kiváló alkotásokkal. Az ötvösművészet egyik legvonzóbb műfaja, természetesen az ékszer, amely az emberiség története folyamán mindenkor a viselet kiegészítője. A ruházattal együtt változik, fejlődik, követi a divat alakulását. Az ékszerek mesterremekei közül is kiemelkedő I.S. MESTER palástcsatja (32. fotó).

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

32.fotó Palástcsat, Esztergomi Kincstár

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

33.fotó Függő "Patrona Hungariae" MNM

  Ez a palástcsat aranyozott ezüstből, drágakövekkel és zománcdíszítéssel készült, habár a zománcnak csak a nyomait lehet felfedezni.A másik legismertebb gótikus ékszer, a gótikában jellegzetes mondatszalaggal ellátott függő, „Patrona Hungariae” ábrázolással (33. fotó). Az ékszer aranyból készült, s erőteljesen megjelenő beágyazott fehér, zöld és kék zománccal díszített, szalagos keretezésű alapkeretre csavarral felerősített ronde-bosse (szoborzománc) zománcból kialakítva Mária ülő figurája látható.Az a tény jellemzi e korszakot, hogy a legelőkelőbb nyugati művészeti központok életébe kapcsolódva indult meg a keresztény magyar művészet, így az ötvösség története is. Az ötvösök legfontosabb megrendelései az egyháztól érkeztek, s hosszú évszázadokon keresztül hihetetlenül magas színvonal alakult ki, amelyet általánosan – és a hazai szóhasználatban is ez a leggyakoribb – „egyházművészetnek” nevezzük, mai szóhasználattal élve tárgyalkotó ötvösség. A szakrális művészet elnevezés segít a művekben rejlő közös jegyek megfogalmazását megérteni, kifejezi a művek rendeltetésének lényegét. A gótikus ötvösművészet tárgyai közvetlenül a liturgiát szolgálja. A legszentebbek a liturgikus cselekmény központi aktusának eszközei, a kelyhek, serlegek, a cibórium, a monstranciák, a misekannák, szenteltvíztartók, ostyatartók, tömjénező, keresztek, gyertyatartók, és még lehetne sorolni.   Magyarország történelmi adottságainál fogva a katolikus egyház emlékei képviselik legteljesebben az ötvösség művészettörténeti korszakainak legjelentősebb alkotásait, így a gótikus stílusban készült ötvös remekeket. A középkori, – de különösen a gótika korában – a magyar ötvösművészet legjelentősebb, s Európa-szerte magyar zománcnak nevezett technikai csodája a sodronyzománc. Az itáliai eredetű, de Magyarországon, elsősorban Kolozsvár környékén tökéletesedett az eljárás, s így itáliai eredete feledésbe merült. A két technika együttesen került alkalmazásra a Telegdi-kelyhen (34. fotó), melynek hatkaréjos talpán börtüs filigránberakás, sodronyzománcos növényi ornamentikák és háttérzománcozott vésett képek láthatók. A XII. század óta igen kedvelt díszítőtechnikája a magyar ötvösségnek a filigrán, s a mesterek a drótok találkozási pontjain apró gömbök, ún. „börtük” felforrasztásával fokozták a hatást, csillogást.

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

34.fotó Telegdi kehely

 

Ötvös technikailag páratlanul bravúrosak a filigrános-börtűs kelyhek (35. fotó). Az erdélyi magyar ötvösségnek – a kelyheket és serlegeket tekintve is – legkiemelkedőbb remekműve Suk Benedek-kelyhe 1440 körül (36. fotó). Ez a csodálatos gótikus kehely, mely az Erdélyben tipikusan használt színeket és zománcművességet tükrözi, ma is sértetlenül őrzi eredeti formáját. A gótikus stílusú ötvösművekre jellemző tehát az ún. filigránozás, zománccal történő díszítés, valamint a gótika nagyon kedvelt hólyagos domborítása.

Kép

       Kép

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 35.fotó Sodronyzománcos kehely     36.fotó SUK-i kehely

 A gótika nagy találmánya, a késő gótikus ötvösség legszínvonalasabb műtárgya a monstrancia (37. fotó). A XIII. században vezették be az Oltáriszentség külön ünnepét a katolikus egyházban. Az akkor tökéletesnek tartott székesegyházak utánzásaként tornyokkal, támpillérekkel, boltíves fülkékkel és öntött szobrocskákkal díszített ötvös remekek a méltó tisztelet megtestesítői lettek. A torony alakú úrmutatók alakja évszázadok alatt alig változott. A reneszánsz korban azonban már lombos levelek is bekerültek az építészeti elemek közé még később a barokk jelentősen átformálja.

Kép

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

37.fotó Németjárfalvai úrmutató

 

A győri székesegyházban őrzik a gótikus ötvösség egyik legbecsesebb ereklyéjét, a Szent László hermát (38. fotó). 1406-ban óriási tűzvész pusztított a székesegyházban, minden tönkrement, az ereklyetartó is elolvadt, de a koponya épen megmaradt. Rövid időn belül elkészült az új ereklyetartó, amely valószínűleg a Kolozsvári testvérek székesegyház előtt álló Szent László szobrának arcvonásait viseli. A herma csodálatosan szép sodronyzománcos mellrészt is kapott, mely a díszes zománctechnika első magyar emlékei közé tartozik. Nagyváradon a szent király sírját János Zsigmond katonái 1557-ben feldúlták, a herma először az ecsedi várba, majd Gyulafehérvárra került. Napragi Demeter innen vitette magával Prágába, ahol új, „királyhoz illő, tízágas”, de már barokk, ékkövekkel kirakott koronát készíttetett rá.

Kép

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

38.fotó Szt. László herma, Győr

 

 A XV. század második felére Corvin Mátyás (1458-1490) erős egyénisége nyomta rá bélyegét. A katonás jellemű, hadviselésben fáradhatatlan humanista királynak uralma megszilárdítása idején – Antonio Bonfini történetíró szerint – „csak lovaira, fegyvereire volt gondja”. Mátyás udvarában a követségek fogadásakor, békekötések alkalmával vagy királyi találkozókon mérhetetlen pompát fejtett ki. Nem mulasztotta el az ünnepélyes események fényét hallatlan gazdagságú kincstárának csodás hírű ötvösműveivel emelni. Mátyásnak Milánó, Velence, Ferrara, Firenze, Rimini, Urbino és Nápoly uralkodóihoz fűződő szoros személyes kapcsolatai a magyarországi reneszánsz kialakulásában közvetlen és döntő szerepet játszottak. Az olasz művészet meghonosításában a király mellett azonban a magyar főurak éppúgy fontos hivatást teljesítettek, mint a humanizmus elterjedésében a magyar főpapok, akiknek fennmaradt palástcsatjai a magyar ötvösművészet jelentős darabjai.Bakócz Tamás esztergomi érsek szédítő mennyiségű kincs birtokába jutott hosszú mozgalmas élete folyamán. Neki zálogosította el Corvin János, atyja kincstárának számos ékszere és egyéb ötvösműve mellett, világhírű műértékeit, többek között a Mátyás-kálváriát (39. fotó), amely a későgótika és már a reneszánsz jegyeit hordozó, a rondebosse vagyis a plasztikus, ötvös zománcnak, ennek a ritka műfajnak az egyik legfontosabb emléke. Nem magyar munka, de említése, bemutatása a magyar ötvösség szempontjából fontos.

Kép

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

39.fotó Mátyás kálvária, Esztergomi Kincstár

 

 Épp hogy kiheverte a tatárjárás pusztításainak következményeit Magyarország, újabb vészjósló fellegek gyülekeztek az ország felett a törökök támadása. A tőlük elszenvedett szomorú mohácsi csatavesztés 150 évre megpecsételte az ország sorsát. A három részre szakadt országban nehezen indult meg a művészeti élet. Erdélyben és a Felvidéken termékeny talajra találtak a reneszánsz „virágai”. A középkori sodrony-zománc-technika itt tökéletesedve széles körben terjedt el, és olyannyira jellemzővé vált a magyar ötvös munkákra, hogy műfaját sajátosan magyarnak ismerték el. Az erdélyi magyar ötvösök és megrendelőik rendkívül szerették a színes zománcokat s a XVII. században kialakították Erdélyben azt a technikát, amelyet a világhír vett szárnyaira. Ennek sajátossága, hogy csak a sodrott dróttal vagy vékony lemezszalaggal keretezett rekeszeket töltötték meg színes zománcokkal, a rekeszeken kívüli részt nem. Majd ezeket a színeket luminálták, felülfestették (40.-41.-42. fotó).

 Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

40.fotó Női öv, MNM

 

Kép

                   Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

41.fotó Fedeles díszkupa, MNM         42.fotó Serleg, MIM

 Ennek a levélindás, virágdíszes, tarka színekkel ékesen festett „erdélyi zománc”-nak alkalmazása a reneszánsz idején indult meg és leginkább az ékszerfajták, melyeket többnyire aranyból, gyöngyökkel, gyémántokkal, drágakövekkel és zománcokkal díszítettek, sokfélesége nyújtott tág lehetőséget. A legjellemzőbb típusa a „násfa” és különféle kialakítású forgók (43. fotó). A násfák többsége Magyarországon készült, s a magyar ötvösök gazdag fantáziáját, évszázados hagyományú technika tökélyét dicsérik. Erdély tehát már a középkorban kiváló ötvösöket adott, bár ekkor még nem vette át azt a vezető szerepet, amelyet a magyar ötvösművészetben a XVII. és a XVIII. században betölt majd. Azt is elmondhatjuk, hogy a gótika korában alig volt stíluskülönbség az erdélyi és egyéb magyarországi ötvösség között, amely az egész középkorban elsősorban a liturgikus művészetet szolgálta, kivéve az előzőekben leírt sajátosan erdélyi stílust ami mindentől függetlenül is kialakulhatott volna. A festett zománc, különösen XVII.- XVIII. században a felvidéki ötvösségnek is kedvenc technikája, itt azonban főként liturgikus tárgyakon, kelyheken, monstranciákon alkalmazzák.

Kép

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

43.fotó Forgó, MIM

 

 A magyar ötvösműveken általában a serlegeket, kupákat szívesen díszítették egyszerű tagolású keretbe foglalt, szélesen stilizált virágokkal, gyümölcsökkel, füzérekkel, címerekkel stb. A virág a felvidéki és az erdélyi magyar ötvösöknek is vezérmotívuma. A stíluskapcsolat erdélyi és az anyaország ötvössége között az önálló fejedelemség korában sem szűnt meg, s azt elsősorban maguk a könnyen mozgó ötvösművek, a vándorló mesterek és legények tartották fenn. Ebben az időben Erdélyhez tartozó Nagy-váradon született és tanult, s más erdélyi városokban is megfordult Kecskeméti Ötvös Péter, 1660-ban Kassára menekült a török elől s ott működött tovább. Nevéhez fűződik az a mindmáig egyedülálló szakmai jegyzet címe melyben az ötvösségről és annak fortélyairól ír. A XVII. században a barokk stílus égisze alatt alkotó hazai ötvösmű-vészek rendkívül magas színvonalú munkákkal írták be nevüket a magyar ötvösművészet történetébe. Többek között Hann Sebestyén a domborítás egyedülállóan kimagasló egyénisége (44. fotó), a kassai Lippai János, a kolozsvári Brózer István (45. fotó).

Kép               Kép    

44.fotó Fűszertartó, MIM                    

 

 

 

 

 

 

45.fotó Brózer kehely, MIM

 

 

 

 A XVII. század végétől egyre inkább az általános hanyatlás lett a jellemző a zománc alkalmazásának. Félő volt, hogy a zománcozás technológiája is elfelejtődik. Nem állítható azonban, hogy ezen időszakban és az azt követő időben ne akadt volna olyan öt-vös, aki munkái díszítésére az ötvöszománc-techniáka valamelyikét ne alkalmaz-ta vol-na. A török hódoltság idején az ötvös műhelyek a békésebb vidékekre, Felföldre és Erdélybe húzódtak, és a zománc alkalmazása egyre inkább elmaradt. Kisebb központok a Dunántúlon – Pápa, Székesfehérvár, Komárom – és az Alföldön jöttek létre – Kecskemét, Nagykörös, Debrecen –, német ötvösök letelepedésével. Nagy hatással volt egymásra a két idegen nyelvű ötvöstársadalom. Különösen nagy változáson megy át a változatlanul puritán alapállású, mind művészi, mind üzleti értelemben a felsoroltak közül is kiemelkedő Debrecen ötvösipara. Az idők folyamán a német mesterszavak átvételre kerültek, és a magyar ötvösöknek is mesterszavukká vált. Debrecen központi szerepe, orientáló tevékenysége az ötvösség emlékein is mérhető, de a zománc mint díszítőanyag nem jellemző. Még a továbbiakban kell megemlíteni a középkor színvo-nalán dolgozó és a zománcot mint az ötvösség díszítőanyagát használó mestert a XVIII. század legnagyobbját Szilassy Jánost, aki az ötvöszománc alkalmazásának legszebb remekeit alkotta meg barokk és rokokó stílusban egyaránt (46. fotó)

Kép    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

46.fotó Úrmutató, Gödöllő 

 

    A XIX. századra a hazai ötvösség átalakulása természetes folyamat következménye, az egyházi megrendelések folyamatosan csökkentek, így a liturgikus tárgyak helyett a gazdagabb rétegek számára kezdtek dolgozni. Többek között étkezési eszközöket, edényeket és különféle dísztárgyakat. Ezekről az ötvöstárgyakról már teljesen eltűnik a zománc, mint díszítőanyag. E század első felében a pesti Giergl Alajos, a besztercebányai Libay Sámuel és Szentpéteri József ötvös művészete (47. fotó) emelkedik ki.

Kép

 

 

 

 

 

 

47.fotó Szentpéteri József: Kávéskészlet, MIM

 

 A század végén a zománcművészet utolsó rövid életű fellendülését Hibján Samunak és néhány kollégájának köszönhetjük. A XX. század elejére a historizmus átnyúlt csak már a magyar népművészet és a szecesszió floreális elemei vegyültek a klasszicista formák közé. A magyar szeceszszió legszebb zománccal díszített ötvöstárgyai Tarján (Huber) Oszkár ékszerei (48.-49. fotó). Parizsban, René Lalique-nál tanult, és a tanítványra a mester érett szecessziós művészete meghatározó lett a későbbiekben. A magyar népművészetből merített, s ékszerei mégis eredeti szellemről, egyéniségről tanúskodnak. Tarján, gyakran kivitelezőként szintúgy dolgozott, mint Hibján, aki a pesti Iparművészeti Főiskola tanára volt, s főleg a zománctechnikában jeleskedett és Horti Pál, Hirschler Mór ékszereit kivitelezte.

Kép

                   Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

48.- 49. fotó Tarján (Huber) Oszkár: Ékszerek, a'jour zománc, MIM

 Ami ezután következett az az ötvöszománc technikák feledésbemerülésénél is tragikusabb. Az ipar – díszmű, fém, ékszer – erőteljes fejlődésnek indult, például az 1896-ban alapított Szandrik Rt. ezüstgyára Alsóhámorban, vagy a másik a Bachruchgyár, melyek tálakat, edényeket készítettek. Az ötvöseink nem bírták a versenyt és más foglalatosság után néztek, míg mások a szétváló ötvösség – aranyműves, ezüstműves, cizellőr, vésnök, drágakőfoglaló – egyes ágaiban vállaltak munkát a gyárakban. Így a XIX. század végére a XX. század elejére a hosszú évszázadokon át kialakult és magas színvonalon dolgozó, a zománcot mint a magyar ötvösség egyedülálló díszanyagát alkalmazó tárgyalkotó ötvösség megszűnt létezni.

Szakirodalom:

Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében, Corvin 1728-1971
Erhard Brepohl: Iparművészeti zománctechnika, Műszaki Kiadó, 1984
Kecskeméti W. Péter: Ötvöskönyve, 1650
Kőszegi Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig, 1936 évi kiadás reprintje
Mihalik József: Az ötvösség In. Ráth Gy.: AZ iparművészet története III. Budapest, 1912
Mihalik József: Az ötvösség és a zománcz, Budapest, 1913
Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmívesség, Scolár Kiadó, 1997
Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, 2009
Ötvös Nagy Ferenc: Ötvösművészet Scolar Kiadó, 2011
Pallai Sándor-Gottschall János: Ötvösművészet, Műszaki Kiadó, Budapest 1970
Theophilus Presbyter: A különféle művességekről, Műszaki Kiadó, 1122-1986

öenef

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.