Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A zománcművészet kialakulásának rövid története...

  A zománc történetét csak az ötvösművészet történetével összefüggésben szemlélhetjük, beleértve természetesen az utolsó három évezred művészeti és kulturális fejlődését. Éppen ezért csupán azok között a zománctechnikák között kell eligazodni, amelyek meghatározó korokhoz kapcsolódnak, vagy fordítva. E tanulmány Pálfalvi Isván, Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmíveség című könyvéből való átvétele a szerző kiegészítésével.

   A mai zománcozás első előzményei az ókori leletekből ismertek. Ezek a leletek kultúrterületenként különbözők. Mezopotámiában már i.e. 5000 körül ismerték egyes fémötvözetek technológiáját, égettek agyagedényeket. Ebből az időből, a mai Irak területén lévő Tell Arpa-csijából származtak az első sajátosan készített mázas agyagedények. Ezek felületét díszítették és a díszítés színskálája meglepően széles volt. A tojásszín alapra felvitt sárga, vörös, barna, lila és fekete díszítés anyagát kb. 1000°C hőmérsékleten égették. Ez a porózus alapba olvadt üvegszerű bevonat volt a zománc előanyaga. A fejlődés következő fokozatát a tüzeléstechnika magasabb szintje eredményezte. A korábbiaknál nagyobb hőmérsékletű kemencékben, feltehetően véletlen melléktermékként keletkeztek az első üvegolvadékok. Az ezeket követő, tudatos gyártással készült, csiszolással alakított szines köveket díszítésre használták. Rögzítésük mechanikus, alapjuk pedig fém volt. A csiszolás kezdeti melléktermékéből lett a következő felületet díszítő anyag, az üvegpaszta. Az üvegport megfelelő ragasztóval keverve olyan pasztát tudtak előállítani, amely nagyon hatásosan díszített, és tetszőleges felületek takarására volt használható. Jól mutatja a technikát az i.e. 1700-ból származó női fej, vagy az i.e. 1700-ban Tutenhamonnak készített halotti maszk (1. ábra).

 Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

1.ábra Egyiptomi leletek

Az egyiptomi leletek között azonban volt egy fémalapú melldísz (i.e. 1700), melynek kialakítása már újabb technológiára utal. A porózusra olvadt üvegpasztából megállapítható, hogy azt, adhéziójának növelése érdekében 200-600°C közötti hőmérsékletre melegítették. Ezzel az üvegszerű bevonaton alkalmazott második égetéssel jutott el a technika a fejlődés következő fokára. Amíg azonban Egyiptomban a második hőhatást fémalapú tárgyaknál alkalmazták, addig a díszítés más útján haladó kőben, szegény Mezopotámiában az alap a kerámia volt. Az épületeket égetett téglákból emelték, és ezek díszítésére mázas téglából készített domborműveket használtak. A helyenként 70 cm élhosszúságú tégla elemekből készített domborműveken (oroszlán és kígyósárkány Babilonból, testőrök Szuzából) az i.e. 600 körüli technológia és annak nehézségei ma is jól lemérhetők. A viszonylag vastag üveges máz hatásos volt. A második égetés nagy hőmérséklete révén a máz tömör, színskálája viszonylag szűk, az adhéziós kapcsolat az alap porozitása révén jó volt, de az adott alapanyaghoz nem mutatkozott elegendőnek. A repedések és a pikkelyes leválások anyagfogyatékosságra és az ismeretek hiányára utalnak. Feltehetően ezek a problémák okozták, hogy a zománcozás ezen módja az adott anyagösszetételekkel, évszázadokra eltűnt. Az arany kedvezőbb alapnak bizonyult. Különböző ötvözetei már korábban, a várnai leletek szerint i.e. 5000 körül is ismertek voltak. E lelet állatfiguráiban már homogén az ötvözet, a kidolgozás viszont kezdetleges (2. ábra).

 Kép

 

 

 

 

 

 

 2.ábra Várnai leletek

    A lemez egyenlőtlen vastagsága, a vágás nehézkessége, a domborítás darabossága a szerszám és technológia fogyatékosságát tükrözi. Az így kialakított felület nem volt alkalmas zománc hordozására. Évszázadok múltával a fémfeldolgozás technológiája finomodott. Az i.e. 1700 körül készített leleteken már feltűnő a technológia fejlődése. A lemez egyenletesebb és vékonyabb, ismert a forrasztás, a kialakítás nagy mesterségbeli tudásra vall. A deformábilis kupa vagy maszk azonban, noha már kedvezőbb tulajdonságú volt, még mindíg nem lehetett a rideg zománc hordozója, a maszkok látható repedései pedig a még szintén formált alapanyag technológiában meglévő hiányosságot jelzik (2-3.ábra). A következő lépés az öntőformához kapcsolódott. A finoman formázott öntvény már kellően szilárd, a forrasztás és hideg alakítások, valamint a véső és vésés új lehetőséget jelentett. (Aranyékszerek és arany baltafej Bübloszból, hellén leletek Krétából, Trójából, stb.) A sima felületen lévő vésett minta nemcsak a fény-árnyék hatásának keltésére, hanem a szines zománc befogadására is alkalmasnak bizonyult. Így i.e.1500 körül az egyiptomi zománccal és fémalapjával kialakult a zománctechnológia első változata. Az első zománcozott munkákra a szűk színskála, a többnyire véséssel előállított zománcágy és a viszonylag kicsi összefüggő zománcelem volt jellemző. Az így előállított és fennmaradt tárgyak száma kevés. A leleteket átnézve azonban megállapítható, hogy több olyan munka ismert, mely ma már zománc nélküli, készítésekor azonban nyilvánvalóan zománcdíszes volt. A sérülést feltehetően az elégtelen adhézió, a kedvezőtlen zománc tulajdonság és a kedvezőtlen feszültségi állapot okozhatta. Az idővel erősödő kereskedelmi kapcsolatok a termékek mellett a tapasztalatok és technológiák cseréjét is elősegítették. A sok évszázados egyiptomi ismeretek így a mezopotámiaiakkal majd a perzsa és főniciai gyakorlattal keveredtek. A zománc színskálája bővült, a fémfeldolgozás technológiája finomodott, és ez együtt már egy anyagában és megoldásában is módosult, új zománctechnikát eredményezett. Egyiptom időközbeni részekre bomlásával az alkalmazás területe ugyan módosult, az anyagok összetétele, a tapasztalati ismeretanyag és a kidolgozott technológia viszont változatlan maradt. A technológiai ismeretek átadását jól tükrözik a núbiai Meroeből származó ékszerek. Amanishahete királynő kincsei között sok a zománcozott munka. Ezeknek technikája az egyiptomi ismereteket tükrözi, noha szintjük alacsonyabb. Elgondolkodtató azonban az is, hogy a távoli Mükénében a kék üveg - zománcozású - tárgyakon, vagy a Ciprusban talált jogaron és a thébai palota ötvösműhelyében egyaránt az egyiptomi technika nyomait lelték. Az i.e. 5. század időszakában már nagy volt a korábban eléggé független kultúrterületekből kialakult térség társadalmi és szellemi mozgása. A trák, hellén, római uralom és gondolkodás, a viszonylag gyors változás nem kedvezett a zománctechnikának. A filigránt a hatalmas, a túlvilágit az evilági, a racionális, a művészi értékűt az anyagértékű helyettesítette. A mozgásban lévő társadalomban a helyhez kötött kemencék nehezítették az átállást. A korábbi műhelyek megszűntek, szakembereik szétszóródtak, az ötvösművészet ismét csupán fémfeldolgozássá vált. (Lásd: Az ötvösművészet története / Az ötvöszománc reneszánsza Magyarországon, menűpotot.) Figyelmet érdemel, hogy a visszaesés ezen időszakában ismét jelentkezett egy járulék technológia, a mozaik. Ez a gyökereiben a mezopotámiai mázas domborművekhez kötődő technika alkalmassá vált hatalmas padló- és faliképek keszítésére. Az első változatok azonban, amint azt a szirakuzai római villa vagy a pompeii ásatások faliképei mutatják, még szegényes színváltozatukkal voltak jellemezhetők. Később a természetes kövek mellett alkalmazott mázas változatok, mint például a ravennai nagy templomképek mozaikkövei, már a színigényeket is kielégítették. Az alkotók a nagy képek feszültség- és égetési problémáit a kicsi kövekkel hidalták át. Ugyanezen időszak egyik új technológiai próbálkozása volt a repedések csökkentésére készített kétréteges - alap- és fedőzománc - megoldás. Ugyanebből az időből származó leletek között számos zománcozott elemekből felfűzhető lánc is található. Noha művészi színvonaluk nem éri el a korábbi mesterek műveinek szintjét, jól bizonyítják az ismeretek átadását.

   A Római Birodalom kettéválásával (i.u.395) a művészi kézművességnek ismét új korszaka kezdődött. A Nyugat-Római Birodalom további romlásával művészei, mesterei tovább vándoroltak, a Keleti Birodalom viszont megerősödve kialakította saját állami, vallási, művészi arculatát. A hagyományaiban és kereskedelmi kapcsolataiban Perzsia felé forduló hatalom sajátosan ötvözte a pompát, a túlburjánzó ornamentikát, a keleti brutalitást és az ortodox egyház szigorú szellemét. Új tárgyak, szimbólumok születtek, a jó pénz, az egységes szemlélet, a tartós hatalom (i.u.395-1453) és kereskedelem lehetővé tette a technológiák és ismeretek egybefogását. Új formájának és technikájának alapját két technológia átvitele jelentette. Megismerték az aranyhuzal és az aranylemez gyártását. E két gyártmány a korábban már ismert forrasztással, öntéssel (1. fotó) és egyéb megmunkálásokkal lehetővé tette a süllyesztett és rekeszes technika kidolgozását. A süllyesztett alap kedvező helye lett a zománcnak, a színes felületeket határoló bordák és huzalok pedig határozott és jól formálható kontúrt alkottak. Más esetben a deformábilis alaplemez követte a zománc mozgását, amelyet úgy is csökkentettek, hogy – elsőként a technikában – a zománcozott fémlap hátoldalát is bezománcozták. Mivel a vékony zománcdíszes lapokat csak minimális terhelést átvivő peremmel rögzítették, a tárgy mechanikai terhelését az alaptest, melyre szerelték, átváltotta. Így a technika megbízható lett, lényegesen bővült a technikailag lehetséges kialakítások, illetve a zománc anyagának változata. Gazdaggá vált a színskála és az ismételt melegítések, okozta sérülés elkerülésével létrejött a szinte korlátlan lehetőséget adó többrétegű zománccal dolgozó technológia. A zománcnak ez a III. változata tekinthető az első, részben tudatos munkára épülő technikának.

 

 Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 1. fotó Római bronzfüggő, i.sz. I. század

   Megbízhatósága és széleskörű alkalmazása miatt ma is számos alkotása ismert. A tárgyak magukon hordozzák sajátos stílusjegyeiket, a feszültségek csökkentését célzó konstrukciót, a nagy felületek megbontásának új módját, a kialakításban a nagy mesterségbeli tudást, az ehhez kapcsolódó esztétikai és az eszmei hátteret megbízhatóan tükröző szellemi tartalmat. Jó bizonyítékok erre a kor egyházi és hatalmi jelképei, az olyan tárgyak, mint a velencei Szt. Márk székesegyház oltárképe, mely a kiforrott technika remeke.
   Ezen a téglalap alakú kompozíción 2 főalak, 6 képi esemény, 36 önálló alak, 39 kicsi és 26 éremszerű kép a zománcmunka. A kialakítás, az alakok helyzete az ortodox egyház eszmevilágát tükrözi, a kompozíciót a hierarchikus rend irányította. A mozgalmas kép-konstrukció a 119 darab zománcképével és közel félezer foglalt kövével, a keretekkel, a válaszfalakkal, peremekkel és szegélyekkel egyetlen nagy kép benyomását kelti. Így – látszólag – át tudták lépni a képméretek technikai korlátait. Technikai és technológiai szempontból e munka szintén jellegzetes. A mechanikusan szerelt (bontható) konstrukcióból különválaszthatók az azonos technológiát igénylő elemek, így a süllyesztett rekeszzománc technikával kialakított képek. Ezek némelyikén, a hátoldalon kiegyenlítő zománcot alkalmaztak. Figyelmet érdemelnek az először Bizáncban alkalmazott tudatos művészi-technikai fogások. A nagy felületek káros feszültségeinek csökkentésére ornamentikus betéteket, díszeket, ráncokat vagy arckontúrokat alkalmaztak (2. fotó). A rekeszek határának törésével  pedig   a   fogyatékos  adhéziót  akarták pótolni. Az ismeretek és lehetőségek határáig elvitt technikának azonban – elsősorban az anyagbizonytalanság miatt – sérüléses következményei lettek. Az évek során, elsősorban a halványkék zománcban, sűrűsödtek a repedések. Az arcok testszínű mázában sok helyen észlelhető nagy repedés. E sérülések a technikai, technológiai és anyagismeret határait jelzik.  

323.jpg

2. fotó Pala d'Oro. Süllyesztett rekeszzománcos oltár

 Bizánc tartós hatalma (i.sz.395-1453), eszmevilága és gazdagsága kedvezett a zománctechnikának. A város viszonylag szűk területére összeszorult műhelyekben idő és lehetőség volt a korábbi eredmények, technológiák átvitelére, egybeépítésére és fejlesztésére. A meghatározott anyagok és keretek között kialakult a bizánci technika (3. fotó). A kereskedelmi és politikai kapcsolatok révén a zománcozott tárgyak keletre és nyugatra eljutottak. A fennmaradt leletekből jól lemérhető egyaránt tehát ennek a sajátos bizánci munkaformának, a zománctechnika III. fejlődési fokának elterjedtsége. A város művész-mesterei a Birodalom bukásáig (1453) munkálkodtak. Velük egyidőben Nyugat-Európában is tevékenykedtek műhelyek, azok munkakörülményei azonban lényegesen rosszabbak voltak.  

91.jpg

3. fotó Medalion. Bizánci süllyesztett rekeszzománc, átmérő 4,5 cm, arany X. század vége XI. sz. eleje

 A felbomlott Római Birodalom érdekterületén ugyan korán ismerték a zománcdíszt, de hiányzott a tartós, nyugodt légkör, mások voltak a nyers- és alapanyagok. A kapcsolatok révén szerzett tapasztalatokat így részben ezért, részben mert a gondolkodás és eszmevilág is más volt, csak nehezen tudták felhasználni. Az Alpoktól Északra élt első európai kultúrnépnek, a kelta népnek eszmevilága tele volt új fogalmakkal. Az ír, skót, angol, dán, osztrák és magyar területek leletei szerint ismétlődő alakjaik a szarvas fiú, a szarvas, a madarak; ábrázolásmódjuk absztrakt, kis-plasztikáik modern kompozíciójúak, melyekre könnyen felvihető a díszítő zománc, és fémanyaguk a zománcozásra korábban alig használt bronz. A szerzetesek bizánci, római és más kapcsolataik útján számos technikai és technológiai ismeretet szereztek. Így amikor Nagy Károly megteremtette birodalmát, megkezdődhetett a munka. A zománcok üveg-alapja a korábban fahamuval kikísérletezett keverék volt. A színt adó adalékok próbálkozásait kezdetben kevés siker övezte. A fejlődés azonban gyorsnak bizonyult. A Temzéből kiemelt bronz pajzson még kicsi és bágyadt a zománc (I. sz.), a későbbi leleteken (IV - VI. sz.) már nyers és erőteljes, de könnyen sérülő színek vannak, míg az Euger-i ereklyetartón (i.sz.785) már teljes a technika. Az Aachen melletti műhelyek egyikében, a monda szerint Windukind herceg számára készült ajándékon, a hagyományos almandin kőberakás és antik gemmák mellett zománckép is található. Ábrázolása kissé naív, szinezése már fejlettebb, technikája a Bizáncban kidolgozottal azonos és alakjai között állatok is vannak.

   Európa zománctechnikája azonban gyorsan túllépett nehézségein és a Bizánc által felállított normákon. Új színváltozatokat, repedésmentes mázanyagokat és új fém-lapokat találtak. Mindkét anyagcsoport összetételében is különbözik korábbi változataitól. A fejlesztő munkát kezdetben a kolostorok, majd a Rajna és Mosel menti, később a Limoges környéki műhelyekben végezték. A fontosabb leletek, a Gizella-ékszerek sasos fibulája (X.  sz.), a klosterneuburgi Angyali üdvözlet zománcképe (XII. sz.), I. Ottó koronája, melyen még főleg a kőberakás (i.sz.962) és Szt. István koronája, melyen már a zománckép (i.sz.1000) dominált, a veretek, tálak, kelyhek (XI - XII.sz.) és Szt. Foi ereklyetartója jól tükrözik a fejlődést, mely az európai anyagra, formálásra és technikára épült IV. zománcszintet eredményezte. Az európai technika azonban nemcsak az üvegalap összetételében, a színezékek anyagában, a technikában és stílusban, hanem a fémalapban is újat hozott. A korábban már ismert arany, aranylemez, bronz öntvény és rézlap után az aranybevonatos réz, majd az ezüst is alappá válhatott. E munkák egyik jellegzetes példája az az ereklyetartó doboz, amelyen a háromkirályok témájának ágyazott technikával készített feldolgozása látható (Limoges, XIII.sz.).

 

244.foto.jpg

4. fotó Salamon bevonulása Jeruzsálambe. Limoges technika (fekete-fehér) részlet 

234.jpg

5. fotó Három királyok tisztelgése. Limoges technika (színes) XIV - XV. sz. Franciaország

 

  A XIV. századtól kezdve az európai zománcok színválasztéka elérte a 16 változatot, az adhézióval és a feszültségekkel már kevés volt a probléma. Igaz, a mesterek jól ismerték a technika határait, és e határokon belül maradva alakították ki azokat az új eljárásokat, melyek az idők során követték egymást.Az első változat a mélyvágású zománc volt. A továbbfejlődés az ötvösmunkában történt. A művészi kialakítású domborműveket, melyek a tárgyak fő elemei voltak, olyan vastag üveg- vagy vízszerű zománcba ágyazták, amely az alaknak különleges mélységet adott. Városi címerek, jelképek, csatok, egyházi tárgyak készültek ily módon; külön említést nem szépségük, hanem a mester igényli. A zománctechnika történetében ekkor fordult elő elősször, hogy a művészi munkát végző mester nevét feljegyezték (Antonio Pollaiuolo, XV. sz.).

   A második változat a reneszánsz és barokk időszak zománcozása volt. Ebben a párhuzamosság ismét sajátosat eredményezett. A Közép-Európát jellemző München, Prága, Bécs, Augsburg technikája a reformáció és parasztháborúk hatására az egyéni dísztárgyak és használati eszközök új sorát termelte. Minden korábbi technikát és anyagot használtak, és némi fejlődés csak a fémfeldolgozásban található. Jó példa erre az aranyozott ezüst alapba égetett zománcdíszes augsburgi korsó (XVI. sz.). Olaszországban a nagy átmeneti gazdagság olyan műremekeket eredményezett, mint B. Celliní sótartója. E munkán a zománc jó adhéziójú hígfolyású, ömleszthető máz. A másik elsősorban ötvösmunka, a Dinglingen testvérek alkotása, az „Udvartartás Delhiben” (XVIII. sz.). A francia mesterek a zománcanyaggal és annak technikájával folytatták a kísérleteket. Először a szoborzománc olyan változatát sikerült kidolgozniok, amely sima felületen vékonyan is jól megköt (megfelelő adhézió!). A két legjellegzetesebb alkalmazás: a kelta hatást mutató Trónoló Krisztus az apostolokkal (Limoges XVI. sz.) és a Megfeszített (Limoges XV. sz.). A másik, kissé később kidolgozott, ugyancsak Limoges-i mázanyag a festőzománc volt. Ennek a XVI. században kialakított változata lett a grisaille zománc. A többnyire rézalapra felvitt sötét zománcalapon fehér és szürke színű (4. fotó), sűrű máz volt a díszanyag. Domborúsága és áttetszősége miatt optikailag is sajátos hatását nonfiguratív mintákra, antik és egyházi témák ábrázolására használták. A technikában a sajátos zománcanyag mellett a többszöri égetés, a vastag, egyenlőtlen rétegek feszültségei okozták a nehézséget. Az új anyagot és stílust alkalmazó családi műhelyek nevei (Laudin, Reymond, Limousin) a mai napig megmaradtak.

A széleskörű kutatás következtében csak egy évszázad kellett ahhoz, hogy olyan új anyagok készüljenek, melyek ismét fejlődést eredményeztek. Megemlítendő azonban, hogy e fejlődés egyben művészi zsákutca is lett. A színezékek és oldószerek vagy hordozó anyagaik megteremtették a vékony, finom, nagy színválasztékú máz lehetőségét. Az ilyen anyaggal festeni lehetett. A reneszánsszal ellentétben tehát nem a fém, hanem a zománcfeldolgozás lett a fontosabb. Ennek következtében az alapfém szinte eltűnt, az alapozó zománc teljesen fedte. A legtöbbször fehér alapozó rétegre került aztán a festmény.

A miniatűrfestők híres sora (J. Petitot, Genf; G. Strauch, Nürberg; F. Dinglingen, Drezda) sok művészi alkotást készített. A zománctechnika szempontjából azonban munkájuk csekély értékű. A képek kicsik, tehát a nagy felületek adhéziós, technológiai és feszültségi problémáit nem sikerült megoldani, a színskála bő, de érthetően nem valósághű. A festék lényegében nem zománc. A vékony festékréteg felvitelének és a színek kiválasztásának legnagyobb problémája az égetés előtti és utáni szín váltása volt.

 

259.foto.jpg

6. fotó J. Laudin: Szt. Ambrose. Festett miniatúra zománc. XVI. sz.. 

1.jpg

 7. fotó Tóth Pál: Nöi portré, festett miniatúra zománc. 2002          

A XII. századtól kezdve Kelet-Európában más volt a zománctechnika helyzete. Bizánc sokasodó gondja miatt már nem fordított figyelmet a fejlesztésre, a város elfoglalása után pedig maradék szakemberei is szétszóródtak. A technika visszafejlődött. Található ugyan néhány próbálkozás, mint a népi motívumú tál Orthokid leleteiből vagy Szt. Demeter képe a Dzsumat-i kolostorban, ezek azonban legfeljebb a korábbi szintre törekvő szórvány-munkák voltak. Az orosz területen pedig az anyagértékűség került előtérbe, ami a kőberakás technikájának kedvezett (cári kincsek).

   A XVIII. századtól kezdődően a természettudományok, a XIX. századtól a műszaki tudományok, azon belül a vákuumtechnika révén fejlődött a zománctechnika. A korrózióbevonatok és a lámpagyártás fém-üveg kötései olyan ismereteket igényeltek, amelyek jól felhasználhatók a díszítő zománcozásnál. A grisaille többrétegűsége tu-dományos hátteret kapott és kialakult az alapzománc. Mivel ez a réteg kedvező tu-lajdonságai révén áthidalhatta az adhéziós és részben a feszültségi problémákat, a kivi-telnek tág lehetősége nyílt. Üzemek ipari módszerekkel foglalkoztak a zománcanyag előállításával, és a legkülönfélébb követelmények kielégítésére készítettek mázanyagokat. A hőkezelő technika szintén nagyot fejlődött. Természetes ezért, hogy az ipari gyártás egyik termékeként a művészzománc új csoportja is piacra került. Anyagával a fejlődési sor minden fázisának újraélesztése lehetségessé vált.

   A zománcozás művészi munkájának fejlődését vizsgálva egyértelműen megállapítható abban a technika és technológia meghatározó hatása. A kollektív műhelytevékenységtől az egyéni alkotásig terjedő sor korlátait jórészt ezen tényezők jelentették. Kapcsolatukat, formájukat jól tükrözik a mellékelt, a fejlődés különböző jellemzőit bemutató táblázatok. Kérdés lehet viszont, hogy a korlátok és meghatározó tényezők ismerete miben nyújthat segítséget. Megállapítható, hogy a segítség két területen jelentkezik. Az egyik a ma művészeinek képzése és munkája, a másik a múlt leleteinek értékelése. A leletek korának, helyének, alkotójának vagy a készítés időpontjának meghatározásában a múlt meghatározó tényezői nagy segítséget nyújthatnak. A kialakítás stílusa az emberi háttér réven, az alapanyag és a zománc anyag-összetétele, a tüneteiből felismerhető technológia vagy a sérülések számos felvilágosítást adnak. A kérdés szemléltetésére érdemes újra magunk elé idézni a zománctechnikai ismeretek fentebb tárgyalt hatáskörzeteit, illetve főbb terjeszkedési irányait. Az eszmei háttér fontosságát leginkább a Nyugat-európai és bizánci munkák szétválasztásánál lehet felhasználni. Az azonos témák és technikák alkalmazásánál az ábrázolás módjának különbségei (Szt. István koronájának eredeti és utólagos alakjai (6. fotó), valamint a Vatikán művészi zománcozott mellkeresztje, mely a IX. század európai terméke) eléggé meghatározók. Az alapanyagok összetétele roncsolásos vizsgálattal kellő pontossággal meghatározható. Hasonló eredményt nyújtanak a rádióaktív vizsgálatok. Az azonos színű zománcok sérüléseiből a korra és helyre elég pontosan lehet következtetni. (A Palad’Oro zománc-sérülései például a bizánci anyag jellegzetességei!) A roncsolásmentes vizsgálatok közé a technológia mikrojelei mellett a színvizsgálat módszerét célszerű felvenni. A reflektálódó színek a megvilágítástól és a zománc színanyagától függnek. A színanyag használata viszont a kortól függő tevékenység. A színkülönbség vagy azonosság pontosan mért adata így pontos kor- vagy helyjellemző lehet.

92.jpg

8. fotó  A Magyar Szent Korona 

   A tűzzománc több ezer éves díszanyag. Használata, színvonala az idők során váltakozó szinteket mutatott. Ebben a váltakozásban vagy szintben azonban mindig fontos – más művészi tevékenységekhez viszonyítva fontosabb – volt a technika és technológia. Ter-mészetes ezért az a megállapítás, hogy a munkát, ma vagy régen készített termékeit a művészi érték mellett elsősorban a technikai korlátokkal, a technológiával kell jellemezni.

   A magyarországi és erdélyi műhelyekben leginkább a sodrony zománc és a drágakő berakás dívott. Hogy mikor kezdődött és honnét származik, arra ez idáig sincs semmi  bizonyosság, de nagyon valószínű, hogy a  sodronyzománc  gyakorlata  Velencéből ( Itália) sugárzott  ki, ahol azt  már a XV. sz. közepén  ismerték.   A magyar sodronyzománc oly sajátos képződmény, hogy az minden más sodrony-zománcos műtől, a bizánci rekeszzománctól, sőt a görög, orosz és perzsa sodrony-zománctól is merőben különbözik. A kölcsönös összefüggés már azért sem állapítható meg, mert a bizánci zománcnak utolsó nyomai s a magyar sodronyzománc létrejöttének ideje között mintegy száz év telt el. A  két technika  közötti  hatáskülönbség  is  igazolja ezt a megállapításunkat, mert a bizánci rekeszzománcok stílusa, karaktere tisztán síklapú díszítés, a magyar sodronyzománc fő jellemzője, hatása  viszont a lapos reliefben jut érvényre, amely az ornamentika sodronyainak a körvonalai által jön létre. Hampel József kutatásai derítették fel, hogy a régi magyar ötvösök sodronyzománcos műveiken két színtónust használtak, melyek csoportosítása alapján kétféle színskála  állítható fel.  Az első az ún. meleg skála, a vörös, fehér, zöld, kék, viola, barna és fekete színeket öleli fel s korábban, a XV. században volt használatos. A másik az ún. hideg  skála, a fehér, zöld, kék, viola  és legritkább esetben a  sárga zománc volt s ezek a XVI. században voltak használatosak. A meleg színskála használata leginkább felső- és nyugat magyarországi, a hidegé pedig az erdélyi ötvösök munkáit jellemezte.

   Nyílt kérdés tehát még mindig, hogy milyen úton és miért éppen nálunk honosodott meg, illetve virágzott fel ez a technika olyannyira, hogy a XV. században ezzel a technikával készült művek európai hírre tettek szert. Tudjuk, hogy hazai ötvöseink már az első Árpád-házi királyok korában ismerték a zománcot, és a XIII - XIV. században készítettek hasonló zománccal kelyheket. A zománcok a tárgyakon a szó szoros értelmében nem tekinthetők sodronyzománcnak, de tény, hogy ezek a kezdetleges törekvések már a XIII. és XIV. században előkészítették a talajt Magyarországon arra, hogy ez az erőteljesen jelentkező új technika teret nyerjen ötvöseink körében. Magyarország számos nagyobb városában a templomok építése maga után vonta az ötvösség felvirágzását is. Ez a fellendülés a XV. századtól kezdve több nemzedéken át a XVI. század közepéig tartott. A sodronyzománcos emlékek legbecsesebb sorozatát, amelybe ez a technika Magyarországon egy sajátosan egyéni díszítő irányban kifejlődik, s amellyel sehol másutt, más nemzet művészetében nem találkozunk, a kelyhek képezik. Ezek közül is a kiemelkedik a 9. fotón látható Mátyás kehely. A sodronyzománc gyakorlata, alkalmazása a XVI. század közepétől egyre inkább általános hanyatlásnak indult. Félő volt, hogy a sodronyzománc technológiája is elfelejtődik. Ezt azonban nem úgy kell érteni, mintha egyáltalában nem éltek volna később olyan ötvösök, akik időnként egy - egy remekművet ne készítettek volna az egész világon „magyar sodronyzománcként” emlegetett és számontartott technikával.

 

156.foto.jpg

9. fotó Mátyás kehely. Sodronyzománc, Erdély 1440

    Magyarországon tökéletesedett ki tehát a sodronyzománc technikája, és annyira jellemzővé vált, hogy műfaját az egész világon „magyarnak” nevezik. A zománcművészet az utolsó század-forduló körüli rövid életű fellendülés után – itt elsősorban HIBJÁN SAMU (1864-1919) ötvöst kell megemlíteni – hanyatlásnak indult. Századunk hatvanas éveiben érkezik legújabb, immáron tartósnak ígérkező virágkorába.

Az 1920-as évek végén a historizáló felfogást az expresszionizmus gótizáló és szerkezetesebb változata váltotta fel. A XX. századi ötvösművészet, mint a fémművesség hagyományos formája, a két világháború között a kor hivatalos ízléséhez, a neobarokkhoz kötődött. Ebben az időszakban a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb a megrendelés, munka alig akadt a még működő ötvösöknek.

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10. fotó Engelsz József: Kék Pieta, trébelt zománc, részlet

   A legfontosabb megrendelő, most is, mint korábban az egyház; kelyhek, úrmutatók, tányérok, kisebb nagyobb felszerelési tárgyak, de ezek nem számottevőek. Legjelentősebb képviselője Csajka István ötvös. 1945 után az ötvösség helyzete alapvetően nem változott. Az új korszak kezdetben zavarban volt az ötvösség feladatának, a társadalomban elfoglalt helyének megítélésében. Sok vezető tudatában a szakma „kincsképző” tevékenysége kísértett s ennek súlyos ára volt: a hagyományos műfajok művelése fejlődött vissza. Régi technikák – melyek nemzeti múltunk kincsei – felejtődtek el a társadalomi igény, sőt gyakran a szakmai emlékezet, a tapasztalatok nem átadása miatt. Így vesztette el akarva-akaratlanul régi rangját egy olyan fontos terület, mint a személyes ékszerek készítése, a díszítőanyagok alkalmazása a zománcozás és a nielló. Pedig jól tudjuk, hogy a még élő és kihalóban lévő szakmák ötvöződnek az ötvösségbe. Ilyen a díszkovács, a zománcművesség, a vésnök, a lakatos, a szerszámkészítő, a cizellőr, az öntő, a mintázó stb. A legnagyobb változás 1950-es évek elején következett be. Újra a politikai reprezentáció szolgálatába lépett, mint annyiszor a történelem során. Az ötvösöktől egészen mást vártak, mint a társművészetektől, kisebb nagyobb dísztárgyak – tálak, dobozok, serlegek – készítését és természetesen Rákosi születésnapja volt az alkalom, amikor valósággal tárgyhalmazzal árasztották el az ünnepeltet. Többek között Borsos Miklós – aki egyébként ötvösként indult – hatalmas ezüstdobozt készített /1952/, Tevan Margit ekkor készítette Béke című serlegét. Hasonlóképp az akadémizmushoz közelítő realisztikus ábrázolásmódban készítettek tárgyakat kollégáik is, id. Csajka István, Dömötör László. A zománc, mint díszítőanyag továbbra sem meghatározó. 

Kép

 

 

 

 

  

 

 

 

11. fotó Péri József: Szitakötő, áttört zománc,, ametiszt
 

              Kép                                               

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

12. fotó Muharos Lajos:  Szt. György a sárkánnyal, ezüst, beágyazott zománc

1956 után az új magyar fémműves ötvösséget megteremtők első generációja elsőként létrehozták saját szervezetüket, amikor 1958-ban megalakítják az Ötvös Stúdiót, melynek tagjai: Péri József, Máté János, Nagy József, Szabó Gyula, Dömötör László, Barabás Lajos, Engelsz József, Kótai József, Soltész György, Pölöskei József, Kertész Géza. Ők voltak a Borsos szellemiségén feleszmélő és saját útjukat keresők. Néhányan közülük kezdték alkalmazni a zománcot, mint díszítőanyagot Engelsz (10. fotó), Péri (11. fotó), Muharos (12 - 13. fotó). A korszak egyik legjelentősebb tehetsége Engelsz József, akinek a nyolcvanas évek nagy trébelt (domborított) korszaka jelentette a kezdeti újraéledését az ötvöszomán-cozásnak Magyarországon, mindezt a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanáraként tette, sajátosan magyaros motívumrendszerével és a zománc alkalmazásával. Több mint húsz év alatt számos olyan tehetséges ötvös került ki a tanszékéről, akik követői lettek mesterük, zománc iránti szeretetének és alkalmazását illetően, és későbbi munkásságukban is meghatározó fontossággal bírt.   Koleszár Arany (14.fotó), Bardócz Barna (15.fotó), Bicsár Vendel (16. fotó), akik megmaradtak a tárgyalkotó ötvösségnél és a zománcot mint díszítőanyagot alkalmazzák.

Kép

  

 

 

 

 

 14. fotó Koleszár Arany: A négy evangélista, szoborzománc

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

15. fotó Bardócz Barna: Vízözön, 1998

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

16. fotó Bicsár Vendel: Planetárium, 1975

 Magyarországon meghatározó szerepe volt az 1975-ben induló Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepeknek Kátai Mihály festőművésznek (17. fotó), művészeti vezetőnek, majd 1984-től, mint egyetlen műhelynek, s ezen belül is Túri Endrének. Turi festőként indult és a nem kevésbé jelentős festett zománcai mellett a hazai ötvöszománcozás meghatározó egyéniségévé vált, figyelemre méltó rekeszzománcos plasztikáival. 

 

400.jpg

17. fotó Kátai Mihály: Alföldi látomások III., festett zománc, kecskeméti technika

E műfajnak előzménye bőven akad, például nem kell másra gondolni, mint a kínai rekeszzománcos plasztikákra melyek több száz évre tekintenek vissza. Az általa készített zománcművek teljesen eltérők, sajátosan magyar, úgy is mondhatnánk, sajátosan kecskeméti. A legfontosabb, amit Turi képvisel, és sorozatosan feldolgoz műveiben: a magyar népművészet a néphagyomány szellemi tartalma (18 -19. fotó) és azok tárgyai. A magyarsághoz kötődő legendák, mítoszok és csodák jelennek meg műveiben. A Túri művek születésének nem csupán manuális feltételei vannak, habár azok sem mellékesek – széleskörű anyagismeret, minden lehető művelet /fémes-ötvös/ ismerete, kézügyesség – , hanem meg kellett találnia a fémben-zománcban való jelképi összefoglalást, a tömörítést, mert ehhez tudni kell, hogy mit tömörítsünk egyetlen tárgy nagynak nem mondható formáján, és felületén. Túrinak megvan a megfelelő műveltsége, kifejezni való gondolatai, amelyek nincsenek híján tartalomnak. Ettől vált Turi Endre a művészi öntetszelgés pózát mindig is mellőző, a szakmai tudás, ismeretek tökéletességét előtérbe helyező meghatározó alkotójává a hazai zománcművészetnek.

 

Kép

                                            Kép

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

18 - 19. fotó Turi Endre: Páva, 1982-83, és Vízanya, 1986

Az 80-as években, a mai értelemben „iparművészeti technikának” kinevezett zománc kitört az „iparművészet”-i felhasználásából, az ötvösségből is kiemelkedett, ahol évszázadokon át, használt díszítőanyag volt. Az alkotótelepeken, a hagyományos technológiákat és technikákat még nem teljesen ismerve, egyedi jelentésű, sajátos műtárgyak létrejöttének műfajává vált, zománcozott táblaképek formájában. Ezen időszak másik jelentős útja a zománcnak, az ötvöszománc technikák – sodronyzománc (20 - 21. fotó) /erdélyi zománc/, a’jour vagy áttört zománc – újraéledése, amely Ötvös Nagy Ferenc nevéhez fűződik. E technikák, technológiák rekonstruálását követően az ezeket összefoglaló szakkönyv a Zománcmívesség megírása, amely egyedülálló a hazai ötvöszománcos szakirodalom terén. Jelentős változást hozott az addig feledésbe merült ötvöszománc technikák további fejlődésében.  

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

20. fotó Ötvös Nagy Ferenc: Tálka, áttört zománc 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

21. fotó Ötvös Nagy Ferenc: Csanak, áttört zománc, Kecskeméti Képtár

 Turi Endrével történt találkozásának /1985/ köszönhetően – és engedve a felajánlott szakmai kihívásnak, csábittásnak – a Zománcművészeti Alkotóműhely munkatársa lett 1996-ig. Azonosak voltak elképzeléseik, céljaik a zománcot illetően: a hagyományok felélesztése, technikák rekonstruálása azok dokumentálása, közkincsé tétele, az oktatás beindítása, hogy az elkövetkezendő évszázadban ne fedje újra a feledés homálya.

A tárgyalkotó ötvösök közül meg kell említeni a Kovács Erzsébet-Zoltán Győző ötvös házaspárt, akik Engelsz tanítványok voltak és hűek maradtak a zománc tárgydíszítő funkcójához. Munkásságukra jellemző a szakrális tárgyak változatos díszítése zománccal. (22 - 23. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

22. fotó Kovács Erzsébet: Négy évszak, NZA Kecskemét

 

Kép

      Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

23. fotó Kovács Erzsébet-Zoltán Győző: Gyertyatartó, zománcminiatúra 

 A tárgyalkotó ötvösségről leváló ötvöszománc technikák rendkívüli irányt vettek, s önálló életük táblaképek formájában élnek tovább. Igen jelentős azoknak az alkotóknak a tábora, akik az ötvöszománc technikákkal – cloisonné /rekeszzománc/, sodronyzománc, a’jour /áttört zománc/, beágyazott zománc, rondebosse /szoborzománc/ – hozzák létre sajátos zománcos világukat. Ezen technikákat alkalmazók jelentős tábora a 90-es évekre állandósult. Az ötvöszománc technika ismerete mára már közkincsé vált, így a jelenkori XXI. század eleji zománcművészet változatos anyagaival – akár nemesfém is – a legkülönbözőbb művészeti ág felől érkezőknek is nagy lehetőséget adnak. Az ötvöszománc technikákat alkalmazók nagy generációja a teljesség igénye nélkül: Fajka János, évtizedek óta kialakította sajátos rekeszzománcos világát. Művei rendkívül színvonalasak, technikailag tökéletesen kivitelezettek, s tartalmilag az emberiség fájó gondját boncolgatja, kissé elvont formában (24. fotó).

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

24. fotó Fajka János: Nyári utazás, rekeszzománc

 Sisa József iparművésznek tartja magát, így nem állnak messze tőle az ötvöstechnikai problémák bravúros megoldásai. Műveihez azt a technikát veszi elő amire, vagy amivel a legjobban ki tudja fejezni mondandóját. Sokszor alkalmazza a népművészet díszítőelemeit, sajátosan átfogalmazott formában, de mégsem szolgaian másolva azokat. Művei rendkívül mozgalmasak, olykor zsúfoltság benyomását keltik, de még mindig elfogadható módon. Ettől lesz a látvány „ékszer hatású”, ami igazán jellemző Sisa József zománcműveire. (25 - 26 - 27. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

25. fotó Sisa József: Koronázási tál, filigrán, maratott zománc 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 26. fotó Sisa József: Házasságkötő terem, 8 m-es rekeszzománc, Jászberény

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

27. fotó Sisa József:Attila, rekeszzománc, domborított kerettel 

Gyöngy Enikő miniatűr rekeszzománcait követően (28. fotó), népies, olykor eklektikus rekeszzománcos ékszereket készít, rendkívül magas technikai színvonalon. (29. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

28. fotó Gyöngy Enikő: Király portrék, rekeszzománc

 

55_n.jpg

29. fotó Gyöngy Enikő: Nyakék, rekeszzománc, ezüst

 Papp György az egyetlen talán, aki kifejezetten a népművészetből merít, fontos számára a mesevilág. Munkáit erőteljesen domborítja keretező motívumokkal (30. fotó), H. Barakonyi Klára művein látszik a grafikusi előképzettség, kiválóan tudja kamatoztatni ötvöszománcos munkáin. Rendkívül dekoratív, kristálytiszta ragyogó zománc színei szemet gyönyörködtetőek. Tartalmuk, mondanivalójuk, kivitelük követendő példa a jövő nemzedékének. (31. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

30. fotó Papp György: Szép boszorkány, domborított rekeszzománc 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

31. fotó H.Barakonyi Klára: Pacsirtaként nézem őket

 Végül, de nem utolsó sorban az ötvös-ékszerész M. Tóth Krisztina munkáival zárjuk a XXI. századra újra régi fényében csillogó zománcozás történetének rövid összefoglalását. A bőr és a fém együttes alkalmazása évszázadokon keresztül kísérte a magyar ötvösséget. Ebből a hagyományból táplálkozva, a kor ízlésének megfelelő módon dolgozta ki sajátos ékszer stílusát, a bőr-fém-zománc együttes alkalmazásával. (32. fotó)  

Kép

  

 

 

 

 

 

 

 

 

32. fotó Tóth Krisztina: Zománcozott ékszerek, kecskebőr fonaton 

 Magyarországon sehol nem folyt – és ma sem folyik – szervezett, felsőfokú képzés, ahol a zománcot mint egy újra felfedezett anyagot és azzal való alkotást tanítanák. Vajon miért? 1990-es években indult, országszerte állami középfokú művészeti intézményekben a zománcműves képzés, elsőként a debreceni – akkor még Kézműves Szakiskola – ma Kós Károly Művészeti Szakközépiskolában, Gyöngy Enikő és Ötvös Nagy Ferenc közreműködésével.  

Végezetül ajánlom a zománcművészetet kedvelő műértőknek, a szakmát művelőknek és a leendő alkotóknak a legfontosabb magyar nyelven elérhető szakkönyveket, és jelentősebb cikkeket, tanulmányokat:

Szakkönyvek:

Theophilus Presbyter: A különféle művességekről, Műszaki Kiadó, 1122-1986
Kecskeméti W. Péter: Ötvöskönyve, 1650
Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében, Corvin 1728-1971
Mihalik József: A zománcz, 1900
Kőszegi Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig, 1936 évi kiadás reprintje
Komlós Andrásné: Tűzzománc, Móra Kiadó, 1980
Erhard Brepohl: Iparművészeti zománctechnika, Műszaki Kiadó, 1984
Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmívesség, Scolár Kiadó, 1997
Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, 2009
Ötvös Nagy Ferenc: Ötvösművészet Scolar Kiadó, 2011
 
Cikkek, tanulmányok:
 
Gyergyádesz László (dramaturg): Tűzzománc a 20. század végén. Hévizi Éva. MI. 1999/2
Gyergyádesz László-Pap Gábor (Szerkesztő), fotók Kiss Béla: Zománcművészeti Almanacht
                                                1975-2003. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi
                                                 Zománcművészeti Alkotóműhely, Kecskemét
Ifjabb Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet. MI. 1998/2
                                                 Balanyi Károly "Mélységből kiáltok..." Alkotói kiadás,
                                                 Kecskemét 2006
                                                "Az orosz művészek Mekkája" - a kecskeméti Nemzet-
                                                 közi Zománcművészet Alkotótelep. 2010/1
                                                 A kortárs magyar zománcművészet nagymestere.
                                                 Turi Endre. Magyar Iparművészet 2012/3
                                                 "Eltűnt. (Kezében tábla volt és fény a homlokán)"
                                                 A magyar báb-és zománcművészet nagymesteréről,
                                                 Báron Lászlóról (1931-2011). MI. 2012/2
A. Hédervári Zita: Ötvös Nagy Ferenc, Festőzománcozás. Könyvek Magyar Iparművészet 2010/4
Fekete György: Rend belül és kívül. Ötvös Nagy Ferenc zománcmunkái. MI. 2004/3
N. Dvorszky Hedvig: Ötvös Nagy Ferenc, Zománcmívesség. Könyvek
                                      Magyar Iparművészet 1998/2
Pékopa Ágnes: Európai zománcművesség a középkortól a szecesszióig. IM., Bp. 1991
                             Fém és zománcművesség In.: (Főszerkesztő N. Dvorszy Hedvig)
                             Magyar Iparművészet az ezredfordulón. Magyar Művészeti Akadémi
                             Alapítvány, Bp. 2003

 

Ötvös Nagy Ferenc
ötvös-iparművész, muzeológus

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vacuumservice01@gmail.com

(Theodore Szinger, 2019.10.28 02:07)

Szeretnem meg emliteni hogy Horwath Irma (1941- 2014) aki 1960 ban vizsgazott a Herendi porcelan Gyarban miniatur festo es utana 1967 ig a Penzveroben dolgozott mint Miniatur Zomanc Festo Muvesz. Antique arany es ezust export keszitmenyekre. Eskuvo utan Szocialista oszekotetesel sikerult kivandorolni Australiaba. Sok muveszi munkaja vilagszerte kerult mivel oreg festo mester muveszek masolata zomancban senki nem tudja hogy ki festette. Sot meg azt sem tudjak hogy Magyarorszagon keszult az arany es ezust muveszi alkotasok.