Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszatekintés; az ötvöszománc reneszánsza Magyarországon

2008.11.23

Ötvös Nagy Ferenc muzeológus

Visszatekintés; az ötvöszománc reneszánsza Magyarországon

 

   Az ötvösség fogalma mindenekelőtt a fémműves munka legnevesebbjeinek, az arany- és ezüstművességnek kézműves-tradícióit és jellegzetes tárgytípusait foglalja magában, akkor is, ha – a nemes-fémhasználat szigorú korlátozása miatt – a magyar iparművészeknek, ötvösöknek a XX. század ötvenes évtizedeitől nap-jainkig nem nemes anyagokkal kellett – vagy lehetett – dolgozniuk.  

     A XX. századi ötvösművészet, mint a fémművesség hagyományos formája, a két világháború között a kor hivatalos ízléséhez, a neobarokkhoz kötődött. Ebben az időszakban a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb megrendelés érkezett, munka alig akadt a még mű-ködő ötvösöknek.

Kép

1. fotó Engelsz József: Pieta, részlet

A legfotosabb megrendelő, most is, mint korábban az egyház; kelyhek, úrmutatók, tányérok, kisebb nagyobb felszerelési tárgyak, de ezek nem számottevőek. Legjelentősebb képviselője Csajka István ötvös. 1945 után az ötvösség helyzete alapvetően nem változott. Az új korszak kezdetben, zavarban volt az ötvösség feladatának, a társadalomban elfoglalt helyének megítélésében. Sok vezető tudatában a szakma „kincsképző” tevékenysége kísértett s ennek súlyos ára volt: a hagyományos műfajok művelése fejlődött vissza.

 

 

                                                      2. fotó Péri József: Szitakötő

 

Régi technikák – melyek nemzeti múltunk kincsei – felejtődtek el a társadalomi igény, sőt gyakran a szakmai emlékezet, a tapasztalatok nem átadása miatt. Így vesztette el akarva-akaratlanul régi rangját egy olyan fontos terület, mint a személyes ékszerek készítése, a díszítőanyagok alkalmazása a zománcozás és a nielló. Pedig jól tudjuk, hogy a még élő és kihalóban lévő szakmák ötvöződnek az ötvösségbe. Ilyen a díszkovács, a zománcművesség, a vésnök, a lakatos, a szerszámkészítő, a cizellőr, az öntő, a mintázó stb. A legnagyobb változás 1950-es évek elején következett be. Az ötvösség újra a politikai reprezentáció szolgálatába lépett, mint annyiszor a történelem során. Az ötvösöktől egészen mást vártak, mint a társművészetektől, kisebb  nagyobb dísztárgyak – tálak, dobozok, serlegek – készítését és természetesen Rákosi születésnapja volt az alkalom, amikor valósággal tárgy halmazzal árasztották el az ünnepeltet. Többek között Borsos Miklós – aki egyébként ötvösként indult – hatalmas ezüstdobozt készített /1952/, Tevan Margit ekkor készítette Béke című serlegét. Hasonlóképp az akadémizmushoz közelítő realisztikus ábrázolásmódban készítettek tárgyakat kollégáik is, id. Csajka István, Dömötör László. A zománc, mint díszítőanyag nem volt meghatározó.

  Kép 

Kép

  

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                       

 3.- 4. fotó Muharos Lajos: Mese, és Szt. György a sárkánnyal 

 

1956 után az új magyar fémműves ötvösséget megteremtők generációja, elsőként létrehozták saját szervezetüket, amikor 1958-ban megalakítják az Ötvös Stúdiót, melynek tagjai: Péri József, Máté János, Nagy József, Szabó Gyula, Dömötör László, Barabás Lajos, Engelsz József, Kótai József, Soltész György, Pölöskei József, Kertész Géza. Ők voltak a Borsos szellemiségén feleszmélő és saját útjukat keresők. Néhányan közülük kezdték alkalmazni a zománcot, mint díszítőanyagot Engelsz (1. fotó), Péri (2. fotó), Muharos (3.-4. fotó). A korszak egyik legjelentősebb tehetsége Engelsz József, akinek a nyolcvanas évek nagy cizellált korszaka jelentette a kezdeti újraéledését az ötvöszománcozásnak Magyarországon, mindezt a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanáraként tette, sajátosan magyaros motívumrendszerével és a zománc alkalmazásával. Több mint húsz év alatt számos olyan tehetséges ötvös került ki a tanszékéről, akik követői lettek mesterük zománc iránti szeretetének, és alkalmazását illetően, későbbi munkásságukban is meghatá-rozó fontossággal bírt. Koleszár Arany (5. fotó), Bardócz Barna (6. fotó), Bicsár Vendel (7. fotó), akik megmaradtak a tárgyalkotó  ötvösségnél és a zománcot mint díszítőanyagot alkalmazzák.

   

 

Kép

                             5. fotó Koleszár Arany: Négy evangélista 

 

Kép

                                                       6. fotó Bardóc Barna: Vízözön

  

 

Magyarországon meghatározó szerepe volt az 1975-ben induló Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepeknek Kátai Mihály festőművésznek, művészeti vezetőnek, majd 1984-től, mint egyetlen műhelynek, s ezen belül is Turi Endrének. Turi festőként indult és a nem kevésbé jelentős festett zománcai mellett a hazai ötvöszománcozás meghatározó egyéniségévé vált, figyelemre méltó rekeszzománcos plasztikáival (8. fotó). E műfajnak előzményére bőven akad példa, nem kell másra gondolni, mint a kínai rekeszzománcos plasztikákra melyek több száz évre tekintenek vissza.

  Az általa készített zománcművek azonban sajátosan magyar, úgy is mondhatnánk, sajátosan kecskeméti. A legfontosabb, amit Turi képvisel, és sorozatosan feldolgoz műveiben: a magyar népművészet a néphagyomány szellemi tartalma és azok tárgyai. A magyarsághoz kötődő legendák, mítoszok és csodák jelennek meg műveiben. 

  

Kép

                                                       7. fotó Bicsár Vendel: Planetárium

 

 

 

 

 

    A Turi művek születésének nem csupán manuális feltételei vannak, habár azok sem mellékesek – széleskörű anyagismeret, minden lehető művelet /fémes-ötvös/ ismerete, kézügyesség –, hanem meg kellett találnia a fémben-zománcban való jelképi összefoglalást, s a tömörítést, mert ehhez tudni kell, hogy mit tömörítsünk egyetlen tárgy nagynak nem mondható formáján, és felületén. Túrinak megvan a megfelelő műveltsége, kifejezni való gondolatai, amelyek nincsenek híján tartalomnak. Ettől vált Turi Endre a művészi öntetszelgés pózát mindig is mellőző, a szakmai tudás, ismeretek tökéletességét előtérbe helyező meghatározó alkotójává a hazai zománcművészetnek.

    Az 80-as években, a mai értelemben „iparművészeti technikának” kine-vezett zománc kitört az „iparművészet”-i felhasználásából, az ötvösségből is kiemelkedett, ahol évszázadokon át, használt díszítőanyag volt. Azt gondolhatnánk, hogy a zománc már-már kizárólagosan csak képalkotó matériaként ismert a hazai művészeti köztudatban, az igen szerencsétlen tutologikus „tűzzománc” néven, amely talán szándékoltan vagy nem, egyszersmind korunk számtalan „zománcosan” csillogó felületet adó technológiáitól való elhatárolódást is szolgálja. Az alkotótelepeken – ahol az ötvösség műhelyfeltételei nem adottak –, a hagyományos technológiákat és technikákat nem teljesen ismerve, a „tűzzománc” egyedi jelentésű, sajátos műtárgyak létrejöttének műfajává vált, zománcozott táblaképek formájában, Kecskemét, Budafok.

   Ezen időszak másik jelentős útja – Engelsz „rézkorszaka” mellett – a zománcnak, az ötvöszománc technikák – sodronyzománc, erdélyi zománc, a’jour vagy áttört zománc – újraéledése, amely Ötvös Nagy Ferenc nevéhez fűződik (9. fotó).

 

 

                                                       9. fotó Ötvös Nagy Ferenc: Csanak

 

E technikák, technológiák rekonstruálását követően az ezeket összefoglaló szakkönyv a Zománcmívesség megírása, amely egyedülálló a hazai ötvöszománcos szakirodalom terén. Jelentős változást hozott az addig feledésbe merült ötvöszománc technikák további fejlődésében. Turi Endrével történt találkozásának /1985/ köszönhetően – és engedve a felajánlott szakmai kihívásnak – a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely munkatársa lett 1996-ig, majd Debrecenbe távozott. Elképzelései a zománcot illetően – a hagyományok felélesztése, technikák rekonstruálása azok dokumentálása, közkincsé tétele, az oktatás beindítása – a debreceni Kézműves Iskolában valósultak meg.

    A tárgyalkotó ötvösök újabb generációja között kell megemlíteni Kovács Erzsébet - Zoltán Győző ötvös házaspárt, akik Engelsz tanítványok voltak és hűek maradtak a zománc tárgydíszítő funkcójá-hoz. Munkásságukra jellemző a szakrális tárgyak zománccal történő változatos díszítése (10. fotó).

Kép

 

10. fotó Kovács Erzsébet-Zoltán Győző: Gyertyatartó

 

A tárgyalkotó ötvösségről leváló ötvöszománc technikák rendkívüli irányt vettek, s önálló életük táblaképek formájában élnek tovább. Igen jelentős azoknak az alkotóknak a tábora, akik az ötvöszománc technikákkal – cloisonné /rekeszzománc/, sodronyzománc, a’jour /áttört zománc/, beágyazott zománc, rondebosse /szoborzománc/ – hozzák létre sajátos zománcos világukat (11.- 12. fotó). Ezen technikákat alkalmazó alkotók tábora a 90-es évekre állandósult és a szimpóziumoknak kö-szönhetően évről-évre bővül is. Az ötvöszománc technika ismerete mára már közkincsé vált, így a   jelenkori XXI. század eleji zománcművészet változatos anyagaival – akár nemesfém is – a legkülönbözőbb művészeti ág felől érkezőknek is nagy lehetőséget adnak.

 

 

                                         11. fotó Kovács Erzsébet: Évszakok

  

 Magyarországon sehol nem folyt – és ma sem folyik – szervezett, felsőfokú képzés, ahol a zománcot, mint egy újra felfedezett anyagot és azzal való alkotást tanítanák. Vajon miért? 1990-es években indult, országszerte állami középfokú művészeti intézményekben a zománcműves képzés, elsőként a debreceni – akkor még Kézműves Szakiskola – ma, Kós Károly Művészeti Szakközépiskolában.

Debrecenben az 1990-98 között eltelt idő elegendőnek bizonyult arra, hogy egy ötvöszománc szimpózium létrehozásának gondolata megszülessen: nemzetközi szinten is korszerűen berendezett műhely, s minden igényt kielégítő színvonala és  működési  feltételei  megteremtődtek.

 

                       12. fotó Sisa József: Falikép. Jászberény, Házasságkötő Terem  

Így történt, hogy tíz évvel ezelőtt 1999-ben Ötvös Nagy Ferenc szakmai, és a műhelyfeltételeket biztosító Hajdú Bihar Megyei Önkormányzat fennhatósága alá tartozó iskola – művészetet szerető és támogató – igazgatójának, Csobán Péternének közreműködésével, valamint a Képző- és Iparművész Szövetség Ötvös Szakosztályának, Kótai József szakosztály titkár támogatásával, megrendezésre került az első Debreceni Ötvöszománc Szimpózium.

 

                                               13. fotó Varsányi Melinda: Vizsgaremek   

      

A debreceni iskola – ami mára már a szó igazi értelmében is „iskola”- nem egyszerűen olyan hely, amelyben művészeti oktatás folyik, amelyben a művészetek nem egyszerű többletek, hanem a lényeg! Olyan iskola, ahol nem pusztán csak manuális készségeket, munkafolyamatokat, praktikus szakmai ismereteket sajátítanak el a diákok, hanem a helyi hagyományokra, a népművészet szellemére is támaszkodva, megismerkednek a kézművesség legkülönbözőbb formáit megteremtő népi műveltség teljességével.

 

                                                      14. fotó Rácz Erika: Vizsgaremek       

 

Ahol a diákok megpróbálják a magyar népművészet motívumvilágát és szellemiségét a bőr, az agyag, a fa és a textil mellett az ötvösségben és zománcban kifejezni (13.-14.-15. fotók). Ez az a szellemi tartalom, amire az ötvöszománc szimpózium létrehozói alapozhattak 1999-ben és végig kísérte azt a tíz évet, amelyre méltán lehetnek büszkék.

 

 

                                                       15. fotó Vincze Zita: Vizsgaremek 

 

 

 A zománc, mint díszítőanyag megjelenik a szimpóziumokon létrehozott alkotások során, ékszereken, különböző dísztárgyakon úm. dobozokon, szelencéken, tálakon, tányérokon, melyeken megelevenedik a kézműves hagyomány rendje, a néprajzi értékek sora, a régi mesterségek által megőrzött forma- és mintakincs. Mindezek az értékek kölcsönösen hatnak egymásra.

 

   A szimpóziumon megszerzett tapasztalatok, ismeretek és alkotó folyamatok, szervesen beépültek az oktatás mindennapjaiba. Fel tehetjük a kérdést: a debreceni ötvöszománc szimpózium az eltelt tíz év során kivívta e magának azt a szakmai rangot, amit létrehozói elképzeltek? Úgy gondolom, hogy az elért eredmények és sikerek tényszerű felsorolását követően, eldönthető a kérdés, igen!

 

      Kivételes szakmai programok, elfeledett ötvöszománc technikák rekonstruálása, bemutatása s ezek dokumentálása, oktatásba történő beépítése mellett szakmai jellegű előadások sokasága jellemezte az eltelt tíz évet, és egy egyedülálló kortárs ötvöszománc gyűjtemény létrejötte. Csak, néhány példa:

-          rondebosse /szoborzománc/ technológiája Koleszár Arany kurzusvezetésével

-          a’jour zománc, erdélyi zománc technológiája Ötvös Nagy Ferenc kurzusvezetésével

-          viaszveszejtéses öntés technológiája, Hlavács Viktor kurzusvezetésével

-          granulációs eljárás technológiája, Günter Guggenberger osztrák aranyműves kurzusa

-          ékszerek tervezését, zománccal történő díszítését segítő programok

-          szakmai előadások, Dr. Prékopa Ágnes 2005-ig a szimpózium művészettörténésze, P.Szalay Emőke 2006-tól a szimpózium muzeológusa, Péri József ötvösművész a korona vizsgálatról és Dr. Oberfrank Ferenc a Magyar Ötvös című lap főszerkesztője stb.

   A debreceni Déry Múzeum kupolatermében megrendezett záró kiállítások közönségsikere, majd a németországi Münchenből az Inhorgenta Nemzetközi Ékszer Világkiállításra történő meghívás, azt bizonyítják, hogy nem csak itthon, hanem külföldön is kivívta rangját a debreceni iskola és az ötvöszománc szimpózium.

 

    Az eltelt tíz év alatt, a következő alkotók vettek részt a szimpóziumon; Berta Ágnes, Besenyei Valéria, Bobonkáné Papp Antónia, Császár Péter, Fehér Csaba, Günter Guggenberger, Gyöngy Enikő, Gyöngy Virág, Hor-váth Bibor, Koleszár Arany, Kótai József, Kovács Erzsébet, Koszta Zsófia, Kőszegi Karola,        Kovács Gabriella, Rudó Anna, Őri Borbála, Tóth Krisztina, Szabó Antónia, Szabó Tamás, Szabó Tibor ötvösök.

 

 

 

    Az itt dolgozó alkotók sehol máshol nem tudnak olyan feltételek között dolgozni, mint ezen a szimpóziumon. Mit jelent ez?

 

                          

Azt jelenti, hogy mára már Debrecenben megteremtődtek azok a szellemi és műhely feltételek, amelyek birtokában nem eshetünk újra abba a hibába, hogy évszázadokra elfelejtsük az ötvösség egyik legszebb díszanyagát, a zománcot.

 

                                21. fotó Zoltán Győző: Nyakék

 

 

 

 

 

                                22. fotó Vincze Zita: Filigrános fülbevaló

 

 

             

Kép

Kép

Kép

21. fotó Fekete Gabriella: Nyakék

Kép

20. fotó Fekete Gabriella: Karperec

Kép

19. fotó Günter Guggenberger: Öv

 Az „iskolateremtő” mesterek Ötvös Nagy Ferenc iparművész a szimpózium művészeti vezetője 2004-ig, Zoltán Győző ötvösművész, 2005-től a szimpózium művészeti vezetője és tanítványaik: Bányai Betina, Benő Tamás, Boros Anikó, Borsos Edina, Csókási Katalin, Fekete Gabriella, Király Adrienn, Nagy Krisztián, Szabó Judit, Szabó Nóra, Nagy Timea ötvös-aranyművesek, Vincze Zita zománcműves.

Kép

18. fotó Nagy Krisztián: Bross

Kép

17. fotó Koszta Zsófia: Tálka

Kép

                                   16. fotó Király Adrienn: Karkötő 

 

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

                                                             8. fotó  Turi Endre: Vízanya

 

 

Kép