Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A zománcművészet kialakulásának rövid története...

  A zománc történetét csak az ötvösművészet történetével összefüggésben szemlélhetjük, beleértve természetesen az utolsó három évezred művészeti és kulturális fejlődését. Éppen ezért csupán azok között a zománctechnikák között kell eligazodni, amelyek meghatározó korokhoz kapcsolódnak, vagy fordítva. E tanulmány Pálfalvi Isván, Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmíveség című könyvéből való átvétele a szerző kiegészítésével.

   A mai zománcozás első előzményei az ókori leletekből ismertek. Ezek a leletek kultúrterületenként különbözők. Mezopotámiában már i.e. 5000 körül ismerték egyes fémötvözetek technológiáját, égettek agyagedényeket. Ebből az időből, a mai Irak területén lévő Tell Arpa-csijából származtak az első sajátosan készített mázas agyagedények. Ezek felületét díszítették és a díszítés színskálája meglepően széles volt. A tojásszín alapra felvitt sárga, vörös, barna, lila és fekete díszítés anyagát kb. 1000°C hőmérsékleten égették. Ez a porózus alapba olvadt üvegszerű bevonat volt a zománc előanyaga. A fejlődés következő fokozatát a tüzeléstechnika magasabb szintje eredményezte. A korábbiaknál nagyobb hőmérsékletű kemencékben, feltehetően véletlen melléktermékként keletkeztek az első üvegolvadékok. Az ezeket követő, tudatos gyártással készült, csiszolással alakított szines köveket díszítésre használták. Rögzítésük mechanikus, alapjuk pedig fém volt. A csiszolás kezdeti melléktermékéből lett a következő felületet díszítő anyag, az üvegpaszta. Az üvegport megfelelő ragasztóval keverve olyan pasztát tudtak előállítani, amely nagyon hatásosan díszített, és tetszőleges felületek takarására volt használható. Jól mutatja a technikát az i.e. 1700-ból származó női fej, vagy az i.e. 1700-ban Tutenhamonnak készített halotti maszk (1. ábra).

 Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

1.ábra Egyiptomi leletek

Az egyiptomi leletek között azonban volt egy fémalapú melldísz (i.e. 1700), melynek kialakítása már újabb technológiára utal. A porózusra olvadt üvegpasztából megállapítható, hogy azt, adhéziójának növelése érdekében 200-600°C közötti hőmérsékletre melegítették. Ezzel az üvegszerű bevonaton alkalmazott második égetéssel jutott el a technika a fejlődés következő fokára. Amíg azonban Egyiptomban a második hőhatást fémalapú tárgyaknál alkalmazták, addig a díszítés más útján haladó kőben, szegény Mezopotámiában az alap a kerámia volt. Az épületeket égetett téglákból emelték, és ezek díszítésére mázas téglából készített domborműveket használtak. A helyenként 70 cm élhosszúságú tégla elemekből készített domborműveken (oroszlán és kígyósárkány Babilonból, testőrök Szuzából) az i.e. 600 körüli technológia és annak nehézségei ma is jól lemérhetők. A viszonylag vastag üveges máz hatásos volt. A második égetés nagy hőmérséklete révén a máz tömör, színskálája viszonylag szűk, az adhéziós kapcsolat az alap porozitása révén jó volt, de az adott alapanyaghoz nem mutatkozott elegendőnek. A repedések és a pikkelyes leválások anyagfogyatékosságra és az ismeretek hiányára utalnak. Feltehetően ezek a problémák okozták, hogy a zománcozás ezen módja az adott anyagösszetételekkel, évszázadokra eltűnt. Az arany kedvezőbb alapnak bizonyult. Különböző ötvözetei már korábban, a várnai leletek szerint i.e. 5000 körül is ismertek voltak. E lelet állatfiguráiban már homogén az ötvözet, a kidolgozás viszont kezdetleges (2. ábra).

 Kép

 

 

 

 

 

 

 2.ábra Várnai leletek

    A lemez egyenlőtlen vastagsága, a vágás nehézkessége, a domborítás darabossága a szerszám és technológia fogyatékosságát tükrözi. Az így kialakított felület nem volt alkalmas zománc hordozására. Évszázadok múltával a fémfeldolgozás technológiája finomodott. Az i.e. 1700 körül készített leleteken már feltűnő a technológia fejlődése. A lemez egyenletesebb és vékonyabb, ismert a forrasztás, a kialakítás nagy mesterségbeli tudásra vall. A deformábilis kupa vagy maszk azonban, noha már kedvezőbb tulajdonságú volt, még mindíg nem lehetett a rideg zománc hordozója, a maszkok látható repedései pedig a még szintén formált alapanyag technológiában meglévő hiányosságot jelzik (2-3.ábra). A következő lépés az öntőformához kapcsolódott. A finoman formázott öntvény már kellően szilárd, a forrasztás és hideg alakítások, valamint a véső és vésés új lehetőséget jelentett. (Aranyékszerek és arany baltafej Bübloszból, hellén leletek Krétából, Trójából, stb.) A sima felületen lévő vésett minta nemcsak a fény-árnyék hatásának keltésére, hanem a szines zománc befogadására is alkalmasnak bizonyult. Így i.e.1500 körül az egyiptomi zománccal és fémalapjával kialakult a zománctechnológia első változata. Az első zománcozott munkákra a szűk színskála, a többnyire véséssel előállított zománcágy és a viszonylag kicsi összefüggő zománcelem volt jellemző. Az így előállított és fennmaradt tárgyak száma kevés. A leleteket átnézve azonban megállapítható, hogy több olyan munka ismert, mely ma már zománc nélküli, készítésekor azonban nyilvánvalóan zománcdíszes volt. A sérülést feltehetően az elégtelen adhézió, a kedvezőtlen zománc tulajdonság és a kedvezőtlen feszültségi állapot okozhatta. Az idővel erősödő kereskedelmi kapcsolatok a termékek mellett a tapasztalatok és technológiák cseréjét is elősegítették. A sok évszázados egyiptomi ismeretek így a mezopotámiaiakkal majd a perzsa és főniciai gyakorlattal keveredtek. A zománc színskálája bővült, a fémfeldolgozás technológiája finomodott, és ez együtt már egy anyagában és megoldásában is módosult, új zománctechnikát eredményezett. Egyiptom időközbeni részekre bomlásával az alkalmazás területe ugyan módosult, az anyagok összetétele, a tapasztalati ismeretanyag és a kidolgozott technológia viszont változatlan maradt. A technológiai ismeretek átadását jól tükrözik a núbiai Meroeből származó ékszerek. Amanishahete királynő kincsei között sok a zománcozott munka. Ezeknek technikája az egyiptomi ismereteket tükrözi, noha szintjük alacsonyabb. Elgondolkodtató azonban az is, hogy a távoli Mükénében a kék üveg - zománcozású - tárgyakon, vagy a Ciprusban talált jogaron és a thébai palota ötvösműhelyében egyaránt az egyiptomi technika nyomait lelték. Az i.e. 5. század időszakában már nagy volt a korábban eléggé független kultúrterületekből kialakult térség társadalmi és szellemi mozgása. A trák, hellén, római uralom és gondolkodás, a viszonylag gyors változás nem kedvezett a zománctechnikának. A filigránt a hatalmas, a túlvilágit az evilági, a racionális, a művészi értékűt az anyagértékű helyettesítette. A mozgásban lévő társadalomban a helyhez kötött kemencék nehezítették az átállást. A korábbi műhelyek megszűntek, szakembereik szétszóródtak, az ötvösművészet ismét csupán fémfeldolgozássá vált. (Lásd: Az ötvösművészet története / Az ötvöszománc reneszánsza Magyarországon, menűpotot.) Figyelmet érdemel, hogy a visszaesés ezen időszakában ismét jelentkezett egy járulék technológia, a mozaik. Ez a gyökereiben a mezopotámiai mázas domborművekhez kötődő technika alkalmassá vált hatalmas padló- és faliképek keszítésére. Az első változatok azonban, amint azt a szirakuzai római villa vagy a pompeii ásatások faliképei mutatják, még szegényes színváltozatukkal voltak jellemezhetők. Később a természetes kövek mellett alkalmazott mázas változatok, mint például a ravennai nagy templomképek mozaikkövei, már a színigényeket is kielégítették. Az alkotók a nagy képek feszültség- és égetési problémáit a kicsi kövekkel hidalták át. Ugyanezen időszak egyik új technológiai próbálkozása volt a repedések csökkentésére készített kétréteges - alap- és fedőzománc - megoldás. Ugyanebből az időből származó leletek között számos zománcozott elemekből felfűzhető lánc is található. Noha művészi színvonaluk nem éri el a korábbi mesterek műveinek szintjét, jól bizonyítják az ismeretek átadását.

   A Római Birodalom kettéválásával (i.u.395) a művészi kézművességnek ismét új korszaka kezdődött. A Nyugat-Római Birodalom további romlásával művészei, mesterei tovább vándoroltak, a Keleti Birodalom viszont megerősödve kialakította saját állami, vallási, művészi arculatát. A hagyományaiban és kereskedelmi kapcsolataiban Perzsia felé forduló hatalom sajátosan ötvözte a pompát, a túlburjánzó ornamentikát, a keleti brutalitást és az ortodox egyház szigorú szellemét. Új tárgyak, szimbólumok születtek, a jó pénz, az egységes szemlélet, a tartós hatalom (i.u.395-1453) és kereskedelem lehetővé tette a technológiák és ismeretek egybefogását. Új formájának és technikájának alapját két technológia átvitele jelentette. Megismerték az aranyhuzal és az aranylemez gyártását. E két gyártmány a korábban már ismert forrasztással, öntéssel (1. fotó) és egyéb megmunkálásokkal lehetővé tette a süllyesztett és rekeszes technika kidolgozását. A süllyesztett alap kedvező helye lett a zománcnak, a színes felületeket határoló bordák és huzalok pedig határozott és jól formálható kontúrt alkottak. Más esetben a deformábilis alaplemez követte a zománc mozgását, amelyet úgy is csökkentettek, hogy – elsőként a technikában – a zománcozott fémlap hátoldalát is bezománcozták. Mivel a vékony zománcdíszes lapokat csak minimális terhelést átvivő peremmel rögzítették, a tárgy mechanikai terhelését az alaptest, melyre szerelték, átváltotta. Így a technika megbízható lett, lényegesen bővült a technikailag lehetséges kialakítások, illetve a zománc anyagának változata. Gazdaggá vált a színskála és az ismételt melegítések, okozta sérülés elkerülésével létrejött a szinte korlátlan lehetőséget adó többrétegű zománccal dolgozó technológia. A zománcnak ez a III. változata tekinthető az első, részben tudatos munkára épülő technikának.

 

 Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 1. fotó Római bronzfüggő, i.sz. I. század

   Megbízhatósága és széleskörű alkalmazása miatt ma is számos alkotása ismert. A tárgyak magukon hordozzák sajátos stílusjegyeiket, a feszültségek csökkentését célzó konstrukciót, a nagy felületek megbontásának új módját, a kialakításban a nagy mesterségbeli tudást, az ehhez kapcsolódó esztétikai és az eszmei hátteret megbízhatóan tükröző szellemi tartalmat. Jó bizonyítékok erre a kor egyházi és hatalmi jelképei, az olyan tárgyak, mint a velencei Szt. Márk székesegyház oltárképe, mely a kiforrott technika remeke.
   Ezen a téglalap alakú kompozíción 2 főalak, 6 képi esemény, 36 önálló alak, 39 kicsi és 26 éremszerű kép a zománcmunka. A kialakítás, az alakok helyzete az ortodox egyház eszmevilágát tükrözi, a kompozíciót a hierarchikus rend irányította. A mozgalmas kép-konstrukció a 119 darab zománcképével és közel félezer foglalt kövével, a keretekkel, a válaszfalakkal, peremekkel és szegélyekkel egyetlen nagy kép benyomását kelti. Így – látszólag – át tudták lépni a képméretek technikai korlátait. Technikai és technológiai szempontból e munka szintén jellegzetes. A mechanikusan szerelt (bontható) konstrukcióból különválaszthatók az azonos technológiát igénylő elemek, így a süllyesztett rekeszzománc technikával kialakított képek. Ezek némelyikén, a hátoldalon kiegyenlítő zománcot alkalmaztak. Figyelmet érdemelnek az először Bizáncban alkalmazott tudatos művészi-technikai fogások. A nagy felületek káros feszültségeinek csökkentésére ornamentikus betéteket, díszeket, ráncokat vagy arckontúrokat alkalmaztak (2. fotó). A rekeszek határának törésével  pedig   a   fogyatékos  adhéziót  akarták pótolni. Az ismeretek és lehetőségek határáig elvitt technikának azonban – elsősorban az anyagbizonytalanság miatt – sérüléses következményei lettek. Az évek során, elsősorban a halványkék zománcban, sűrűsödtek a repedések. Az arcok testszínű mázában sok helyen észlelhető nagy repedés. E sérülések a technikai, technológiai és anyagismeret határait jelzik.  

323.jpg

2. fotó Pala d'Oro. Süllyesztett rekeszzománcos oltár

 Bizánc tartós hatalma (i.sz.395-1453), eszmevilága és gazdagsága kedvezett a zománctechnikának. A város viszonylag szűk területére összeszorult műhelyekben idő és lehetőség volt a korábbi eredmények, technológiák átvitelére, egybeépítésére és fejlesztésére. A meghatározott anyagok és keretek között kialakult a bizánci technika (3. fotó). A kereskedelmi és politikai kapcsolatok révén a zománcozott tárgyak keletre és nyugatra eljutottak. A fennmaradt leletekből jól lemérhető egyaránt tehát ennek a sajátos bizánci munkaformának, a zománctechnika III. fejlődési fokának elterjedtsége. A város művész-mesterei a Birodalom bukásáig (1453) munkálkodtak. Velük egyidőben Nyugat-Európában is tevékenykedtek műhelyek, azok munkakörülményei azonban lényegesen rosszabbak voltak.  

91.jpg

3. fotó Medalion. Bizánci süllyesztett rekeszzománc, átmérő 4,5 cm, arany X. század vége XI. sz. eleje

 A felbomlott Római Birodalom érdekterületén ugyan korán ismerték a zománcdíszt, de hiányzott a tartós, nyugodt légkör, mások voltak a nyers- és alapanyagok. A kapcsolatok révén szerzett tapasztalatokat így részben ezért, részben mert a gondolkodás és eszmevilág is más volt, csak nehezen tudták felhasználni. Az Alpoktól Északra élt első európai kultúrnépnek, a kelta népnek eszmevilága tele volt új fogalmakkal. Az ír, skót, angol, dán, osztrák és magyar területek leletei szerint ismétlődő alakjaik a szarvas fiú, a szarvas, a madarak; ábrázolásmódjuk absztrakt, kis-plasztikáik modern kompozíciójúak, melyekre könnyen felvihető a díszítő zománc, és fémanyaguk a zománcozásra korábban alig használt bronz. A szerzetesek bizánci, római és más kapcsolataik útján számos technikai és technológiai ismeretet szereztek. Így amikor Nagy Károly megteremtette birodalmát, megkezdődhetett a munka. A zománcok üveg-alapja a korábban fahamuval kikísérletezett keverék volt. A színt adó adalékok próbálkozásait kezdetben kevés siker övezte. A fejlődés azonban gyorsnak bizonyult. A Temzéből kiemelt bronz pajzson még kicsi és bágyadt a zománc (I. sz.), a későbbi leleteken (IV - VI. sz.) már nyers és erőteljes, de könnyen sérülő színek vannak, míg az Euger-i ereklyetartón (i.sz.785) már teljes a technika. Az Aachen melletti műhelyek egyikében, a monda szerint Windukind herceg számára készült ajándékon, a hagyományos almandin kőberakás és antik gemmák mellett zománckép is található. Ábrázolása kissé naív, szinezése már fejlettebb, technikája a Bizáncban kidolgozottal azonos és alakjai között állatok is vannak.

   Európa zománctechnikája azonban gyorsan túllépett nehézségein és a Bizánc által felállított normákon. Új színváltozatokat, repedésmentes mázanyagokat és új fém-lapokat találtak. Mindkét anyagcsoport összetételében is különbözik korábbi változataitól. A fejlesztő munkát kezdetben a kolostorok, majd a Rajna és Mosel menti, később a Limoges környéki műhelyekben végezték. A fontosabb leletek, a Gizella-ékszerek sasos fibulája (X.  sz.), a klosterneuburgi Angyali üdvözlet zománcképe (XII. sz.), I. Ottó koronája, melyen még főleg a kőberakás (i.sz.962) és Szt. István koronája, melyen már a zománckép (i.sz.1000) dominált, a veretek, tálak, kelyhek (XI - XII.sz.) és Szt. Foi ereklyetartója jól tükrözik a fejlődést, mely az európai anyagra, formálásra és technikára épült IV. zománcszintet eredményezte. Az európai technika azonban nemcsak az üvegalap összetételében, a színezékek anyagában, a technikában és stílusban, hanem a fémalapban is újat hozott. A korábban már ismert arany, aranylemez, bronz öntvény és rézlap után az aranybevonatos réz, majd az ezüst is alappá válhatott. E munkák egyik jellegzetes példája az az ereklyetartó doboz, amelyen a háromkirályok témájának ágyazott technikával készített feldolgozása látható (Limoges, XIII.sz.).

 

244.foto.jpg

4. fotó Salamon bevonulása Jeruzsálambe. Limoges technika (fekete-fehér) részlet 

234.jpg

5. fotó Három királyok tisztelgése. Limoges technika (színes) XIV - XV. sz. Franciaország

 

  A XIV. századtól kezdve az európai zománcok színválasztéka elérte a 16 változatot, az adhézióval és a feszültségekkel már kevés volt a probléma. Igaz, a mesterek jól ismerték a technika határait, és e határokon belül maradva alakították ki azokat az új eljárásokat, melyek az idők során követték egymást.Az első változat a mélyvágású zománc volt. A továbbfejlődés az ötvösmunkában történt. A művészi kialakítású domborműveket, melyek a tárgyak fő elemei voltak, olyan vastag üveg- vagy vízszerű zománcba ágyazták, amely az alaknak különleges mélységet adott. Városi címerek, jelképek, csatok, egyházi tárgyak készültek ily módon; külön említést nem szépségük, hanem a mester igényli. A zománctechnika történetében ekkor fordult elő elősször, hogy a művészi munkát végző mester nevét feljegyezték (Antonio Pollaiuolo, XV. sz.).

   A második változat a reneszánsz és barokk időszak zománcozása volt. Ebben a párhuzamosság ismét sajátosat eredményezett. A Közép-Európát jellemző München, Prága, Bécs, Augsburg technikája a reformáció és parasztháborúk hatására az egyéni dísztárgyak és használati eszközök új sorát termelte. Minden korábbi technikát és anyagot használtak, és némi fejlődés csak a fémfeldolgozásban található. Jó példa erre az aranyozott ezüst alapba égetett zománcdíszes augsburgi korsó (XVI. sz.). Olaszországban a nagy átmeneti gazdagság olyan műremekeket eredményezett, mint B. Celliní sótartója. E munkán a zománc jó adhéziójú hígfolyású, ömleszthető máz. A másik elsősorban ötvösmunka, a Dinglingen testvérek alkotása, az „Udvartartás Delhiben” (XVIII. sz.). A francia mesterek a zománcanyaggal és annak technikájával folytatták a kísérleteket. Először a szoborzománc olyan változatát sikerült kidolgozniok, amely sima felületen vékonyan is jól megköt (megfelelő adhézió!). A két legjellegzetesebb alkalmazás: a kelta hatást mutató Trónoló Krisztus az apostolokkal (Limoges XVI. sz.) és a Megfeszített (Limoges XV. sz.). A másik, kissé később kidolgozott, ugyancsak Limoges-i mázanyag a festőzománc volt. Ennek a XVI. században kialakított változata lett a grisaille zománc. A többnyire rézalapra felvitt sötét zománcalapon fehér és szürke színű (4. fotó), sűrű máz volt a díszanyag. Domborúsága és áttetszősége miatt optikailag is sajátos hatását nonfiguratív mintákra, antik és egyházi témák ábrázolására használták. A technikában a sajátos zománcanyag mellett a többszöri égetés, a vastag, egyenlőtlen rétegek feszültségei okozták a nehézséget. Az új anyagot és stílust alkalmazó családi műhelyek nevei (Laudin, Reymond, Limousin) a mai napig megmaradtak.

A széleskörű kutatás következtében csak egy évszázad kellett ahhoz, hogy olyan új anyagok készüljenek, melyek ismét fejlődést eredményeztek. Megemlítendő azonban, hogy e fejlődés egyben művészi zsákutca is lett. A színezékek és oldószerek vagy hordozó anyagaik megteremtették a vékony, finom, nagy színválasztékú máz lehetőségét. Az ilyen anyaggal festeni lehetett. A reneszánsszal ellentétben tehát nem a fém, hanem a zománcfeldolgozás lett a fontosabb. Ennek következtében az alapfém szinte eltűnt, az alapozó zománc teljesen fedte. A legtöbbször fehér alapozó rétegre került aztán a festmény.

A miniatűrfestők híres sora (J. Petitot, Genf; G. Strauch, Nürberg; F. Dinglingen, Drezda) sok művészi alkotást készített. A zománctechnika szempontjából azonban munkájuk csekély értékű. A képek kicsik, tehát a nagy felületek adhéziós, technológiai és feszültségi problémáit nem sikerült megoldani, a színskála bő, de érthetően nem valósághű. A festék lényegében nem zománc. A vékony festékréteg felvitelének és a színek kiválasztásának legnagyobb problémája az égetés előtti és utáni szín váltása volt.

 

259.foto.jpg

6. fotó J. Laudin: Szt. Ambrose. Festett miniatúra zománc. XVI. sz.. 

1.jpg

 7. fotó Tóth Pál: Nöi portré, festett miniatúra zománc. 2002          

A XII. századtól kezdve Kelet-Európában más volt a zománctechnika helyzete. Bizánc sokasodó gondja miatt már nem fordított figyelmet a fejlesztésre, a város elfoglalása után pedig maradék szakemberei is szétszóródtak. A technika visszafejlődött. Található ugyan néhány próbálkozás, mint a népi motívumú tál Orthokid leleteiből vagy Szt. Demeter képe a Dzsumat-i kolostorban, ezek azonban legfeljebb a korábbi szintre törekvő szórvány-munkák voltak. Az orosz területen pedig az anyagértékűség került előtérbe, ami a kőberakás technikájának kedvezett (cári kincsek).

   A XVIII. századtól kezdődően a természettudományok, a XIX. századtól a műszaki tudományok, azon belül a vákuumtechnika révén fejlődött a zománctechnika. A korrózióbevonatok és a lámpagyártás fém-üveg kötései olyan ismereteket igényeltek, amelyek jól felhasználhatók a díszítő zománcozásnál. A grisaille többrétegűsége tu-dományos hátteret kapott és kialakult az alapzománc. Mivel ez a réteg kedvező tu-lajdonságai révén áthidalhatta az adhéziós és részben a feszültségi problémákat, a kivi-telnek tág lehetősége nyílt. Üzemek ipari módszerekkel foglalkoztak a zománcanyag előállításával, és a legkülönfélébb követelmények kielégítésére készítettek mázanyagokat. A hőkezelő technika szintén nagyot fejlődött. Természetes ezért, hogy az ipari gyártás egyik termékeként a művészzománc új csoportja is piacra került. Anyagával a fejlődési sor minden fázisának újraélesztése lehetségessé vált.

   A zománcozás művészi munkájának fejlődését vizsgálva egyértelműen megállapítható abban a technika és technológia meghatározó hatása. A kollektív műhelytevékenységtől az egyéni alkotásig terjedő sor korlátait jórészt ezen tényezők jelentették. Kapcsolatukat, formájukat jól tükrözik a mellékelt, a fejlődés különböző jellemzőit bemutató táblázatok. Kérdés lehet viszont, hogy a korlátok és meghatározó tényezők ismerete miben nyújthat segítséget. Megállapítható, hogy a segítség két területen jelentkezik. Az egyik a ma művészeinek képzése és munkája, a másik a múlt leleteinek értékelése. A leletek korának, helyének, alkotójának vagy a készítés időpontjának meghatározásában a múlt meghatározó tényezői nagy segítséget nyújthatnak. A kialakítás stílusa az emberi háttér réven, az alapanyag és a zománc anyag-összetétele, a tüneteiből felismerhető technológia vagy a sérülések számos felvilágosítást adnak. A kérdés szemléltetésére érdemes újra magunk elé idézni a zománctechnikai ismeretek fentebb tárgyalt hatáskörzeteit, illetve főbb terjeszkedési irányait. Az eszmei háttér fontosságát leginkább a Nyugat-európai és bizánci munkák szétválasztásánál lehet felhasználni. Az azonos témák és technikák alkalmazásánál az ábrázolás módjának különbségei (Szt. István koronájának eredeti és utólagos alakjai (6. fotó), valamint a Vatikán művészi zománcozott mellkeresztje, mely a IX. század európai terméke) eléggé meghatározók. Az alapanyagok összetétele roncsolásos vizsgálattal kellő pontossággal meghatározható. Hasonló eredményt nyújtanak a rádióaktív vizsgálatok. Az azonos színű zománcok sérüléseiből a korra és helyre elég pontosan lehet következtetni. (A Palad’Oro zománc-sérülései például a bizánci anyag jellegzetességei!) A roncsolásmentes vizsgálatok közé a technológia mikrojelei mellett a színvizsgálat módszerét célszerű felvenni. A reflektálódó színek a megvilágítástól és a zománc színanyagától függnek. A színanyag használata viszont a kortól függő tevékenység. A színkülönbség vagy azonosság pontosan mért adata így pontos kor- vagy helyjellemző lehet.

92.jpg

8. fotó  A Magyar Szent Korona 

   A tűzzománc több ezer éves díszanyag. Használata, színvonala az idők során váltakozó szinteket mutatott. Ebben a váltakozásban vagy szintben azonban mindig fontos – más művészi tevékenységekhez viszonyítva fontosabb – volt a technika és technológia. Ter-mészetes ezért az a megállapítás, hogy a munkát, ma vagy régen készített termékeit a művészi érték mellett elsősorban a technikai korlátokkal, a technológiával kell jellemezni.

   A magyarországi és erdélyi műhelyekben leginkább a sodrony zománc és a drágakő berakás dívott. Hogy mikor kezdődött és honnét származik, arra ez idáig sincs semmi  bizonyosság, de nagyon valószínű, hogy a  sodronyzománc  gyakorlata  Velencéből ( Itália) sugárzott  ki, ahol azt  már a XV. sz. közepén  ismerték.   A magyar sodronyzománc oly sajátos képződmény, hogy az minden más sodrony-zománcos műtől, a bizánci rekeszzománctól, sőt a görög, orosz és perzsa sodrony-zománctól is merőben különbözik. A kölcsönös összefüggés már azért sem állapítható meg, mert a bizánci zománcnak utolsó nyomai s a magyar sodronyzománc létrejöttének ideje között mintegy száz év telt el. A  két technika  közötti  hatáskülönbség  is  igazolja ezt a megállapításunkat, mert a bizánci rekeszzománcok stílusa, karaktere tisztán síklapú díszítés, a magyar sodronyzománc fő jellemzője, hatása  viszont a lapos reliefben jut érvényre, amely az ornamentika sodronyainak a körvonalai által jön létre. Hampel József kutatásai derítették fel, hogy a régi magyar ötvösök sodronyzománcos műveiken két színtónust használtak, melyek csoportosítása alapján kétféle színskála  állítható fel.  Az első az ún. meleg skála, a vörös, fehér, zöld, kék, viola, barna és fekete színeket öleli fel s korábban, a XV. században volt használatos. A másik az ún. hideg  skála, a fehér, zöld, kék, viola  és legritkább esetben a  sárga zománc volt s ezek a XVI. században voltak használatosak. A meleg színskála használata leginkább felső- és nyugat magyarországi, a hidegé pedig az erdélyi ötvösök munkáit jellemezte.

   Nyílt kérdés tehát még mindig, hogy milyen úton és miért éppen nálunk honosodott meg, illetve virágzott fel ez a technika olyannyira, hogy a XV. században ezzel a technikával készült művek európai hírre tettek szert. Tudjuk, hogy hazai ötvöseink már az első Árpád-házi királyok korában ismerték a zománcot, és a XIII - XIV. században készítettek hasonló zománccal kelyheket. A zománcok a tárgyakon a szó szoros értelmében nem tekinthetők sodronyzománcnak, de tény, hogy ezek a kezdetleges törekvések már a XIII. és XIV. században előkészítették a talajt Magyarországon arra, hogy ez az erőteljesen jelentkező új technika teret nyerjen ötvöseink körében. Magyarország számos nagyobb városában a templomok építése maga után vonta az ötvösség felvirágzását is. Ez a fellendülés a XV. századtól kezdve több nemzedéken át a XVI. század közepéig tartott. A sodronyzománcos emlékek legbecsesebb sorozatát, amelybe ez a technika Magyarországon egy sajátosan egyéni díszítő irányban kifejlődik, s amellyel sehol másutt, más nemzet művészetében nem találkozunk, a kelyhek képezik. Ezek közül is a kiemelkedik a 9. fotón látható Mátyás kehely. A sodronyzománc gyakorlata, alkalmazása a XVI. század közepétől egyre inkább általános hanyatlásnak indult. Félő volt, hogy a sodronyzománc technológiája is elfelejtődik. Ezt azonban nem úgy kell érteni, mintha egyáltalában nem éltek volna később olyan ötvösök, akik időnként egy - egy remekművet ne készítettek volna az egész világon „magyar sodronyzománcként” emlegetett és számontartott technikával.

 

156.foto.jpg

9. fotó Mátyás kehely. Sodronyzománc, Erdély 1440

    Magyarországon tökéletesedett ki tehát a sodronyzománc technikája, és annyira jellemzővé vált, hogy műfaját az egész világon „magyarnak” nevezik. A zománcművészet az utolsó század-forduló körüli rövid életű fellendülés után – itt elsősorban HIBJÁN SAMU (1864-1919) ötvöst kell megemlíteni – hanyatlásnak indult. Századunk hatvanas éveiben érkezik legújabb, immáron tartósnak ígérkező virágkorába.

Az 1920-as évek végén a historizáló felfogást az expresszionizmus gótizáló és szerkezetesebb változata váltotta fel. A XX. századi ötvösművészet, mint a fémművesség hagyományos formája, a két világháború között a kor hivatalos ízléséhez, a neobarokkhoz kötődött. Ebben az időszakban a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb a megrendelés, munka alig akadt a még működő ötvösöknek.

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10. fotó Engelsz József: Kék Pieta, trébelt zománc, részlet

   A legfontosabb megrendelő, most is, mint korábban az egyház; kelyhek, úrmutatók, tányérok, kisebb nagyobb felszerelési tárgyak, de ezek nem számottevőek. Legjelentősebb képviselője Csajka István ötvös. 1945 után az ötvösség helyzete alapvetően nem változott. Az új korszak kezdetben zavarban volt az ötvösség feladatának, a társadalomban elfoglalt helyének megítélésében. Sok vezető tudatában a szakma „kincsképző” tevékenysége kísértett s ennek súlyos ára volt: a hagyományos műfajok művelése fejlődött vissza. Régi technikák – melyek nemzeti múltunk kincsei – felejtődtek el a társadalomi igény, sőt gyakran a szakmai emlékezet, a tapasztalatok nem átadása miatt. Így vesztette el akarva-akaratlanul régi rangját egy olyan fontos terület, mint a személyes ékszerek készítése, a díszítőanyagok alkalmazása a zománcozás és a nielló. Pedig jól tudjuk, hogy a még élő és kihalóban lévő szakmák ötvöződnek az ötvösségbe. Ilyen a díszkovács, a zománcművesség, a vésnök, a lakatos, a szerszámkészítő, a cizellőr, az öntő, a mintázó stb. A legnagyobb változás 1950-es évek elején következett be. Újra a politikai reprezentáció szolgálatába lépett, mint annyiszor a történelem során. Az ötvösöktől egészen mást vártak, mint a társművészetektől, kisebb nagyobb dísztárgyak – tálak, dobozok, serlegek – készítését és természetesen Rákosi születésnapja volt az alkalom, amikor valósággal tárgyhalmazzal árasztották el az ünnepeltet. Többek között Borsos Miklós – aki egyébként ötvösként indult – hatalmas ezüstdobozt készített /1952/, Tevan Margit ekkor készítette Béke című serlegét. Hasonlóképp az akadémizmushoz közelítő realisztikus ábrázolásmódban készítettek tárgyakat kollégáik is, id. Csajka István, Dömötör László. A zománc, mint díszítőanyag továbbra sem meghatározó. 

Kép

 

 

 

 

  

 

 

 

11. fotó Péri József: Szitakötő, áttört zománc,, ametiszt
 

              Kép                                               

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

12. fotó Muharos Lajos:  Szt. György a sárkánnyal, ezüst, beágyazott zománc

1956 után az új magyar fémműves ötvösséget megteremtők első generációja elsőként létrehozták saját szervezetüket, amikor 1958-ban megalakítják az Ötvös Stúdiót, melynek tagjai: Péri József, Máté János, Nagy József, Szabó Gyula, Dömötör László, Barabás Lajos, Engelsz József, Kótai József, Soltész György, Pölöskei József, Kertész Géza. Ők voltak a Borsos szellemiségén feleszmélő és saját útjukat keresők. Néhányan közülük kezdték alkalmazni a zománcot, mint díszítőanyagot Engelsz (10. fotó), Péri (11. fotó), Muharos (12 - 13. fotó). A korszak egyik legjelentősebb tehetsége Engelsz József, akinek a nyolcvanas évek nagy trébelt (domborított) korszaka jelentette a kezdeti újraéledését az ötvöszomán-cozásnak Magyarországon, mindezt a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanáraként tette, sajátosan magyaros motívumrendszerével és a zománc alkalmazásával. Több mint húsz év alatt számos olyan tehetséges ötvös került ki a tanszékéről, akik követői lettek mesterük, zománc iránti szeretetének és alkalmazását illetően, és későbbi munkásságukban is meghatározó fontossággal bírt.   Koleszár Arany (14.fotó), Bardócz Barna (15.fotó), Bicsár Vendel (16. fotó), akik megmaradtak a tárgyalkotó ötvösségnél és a zománcot mint díszítőanyagot alkalmazzák.

Kép

  

 

 

 

 

 14. fotó Koleszár Arany: A négy evangélista, szoborzománc

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

15. fotó Bardócz Barna: Vízözön, 1998

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

16. fotó Bicsár Vendel: Planetárium, 1975

 Magyarországon meghatározó szerepe volt az 1975-ben induló Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepeknek Kátai Mihály festőművésznek (17. fotó), művészeti vezetőnek, majd 1984-től, mint egyetlen műhelynek, s ezen belül is Túri Endrének. Turi festőként indult és a nem kevésbé jelentős festett zománcai mellett a hazai ötvöszománcozás meghatározó egyéniségévé vált, figyelemre méltó rekeszzománcos plasztikáival. 

 

400.jpg

17. fotó Kátai Mihály: Alföldi látomások III., festett zománc, kecskeméti technika

E műfajnak előzménye bőven akad, például nem kell másra gondolni, mint a kínai rekeszzománcos plasztikákra melyek több száz évre tekintenek vissza. Az általa készített zománcművek teljesen eltérők, sajátosan magyar, úgy is mondhatnánk, sajátosan kecskeméti. A legfontosabb, amit Turi képvisel, és sorozatosan feldolgoz műveiben: a magyar népművészet a néphagyomány szellemi tartalma (18 -19. fotó) és azok tárgyai. A magyarsághoz kötődő legendák, mítoszok és csodák jelennek meg műveiben. A Túri művek születésének nem csupán manuális feltételei vannak, habár azok sem mellékesek – széleskörű anyagismeret, minden lehető művelet /fémes-ötvös/ ismerete, kézügyesség – , hanem meg kellett találnia a fémben-zománcban való jelképi összefoglalást, a tömörítést, mert ehhez tudni kell, hogy mit tömörítsünk egyetlen tárgy nagynak nem mondható formáján, és felületén. Túrinak megvan a megfelelő műveltsége, kifejezni való gondolatai, amelyek nincsenek híján tartalomnak. Ettől vált Turi Endre a művészi öntetszelgés pózát mindig is mellőző, a szakmai tudás, ismeretek tökéletességét előtérbe helyező meghatározó alkotójává a hazai zománcművészetnek.

 

Kép

                                            Kép

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

18 - 19. fotó Turi Endre: Páva, 1982-83, és Vízanya, 1986

Az 80-as években, a mai értelemben „iparművészeti technikának” kinevezett zománc kitört az „iparművészet”-i felhasználásából, az ötvösségből is kiemelkedett, ahol évszázadokon át, használt díszítőanyag volt. Az alkotótelepeken, a hagyományos technológiákat és technikákat még nem teljesen ismerve, egyedi jelentésű, sajátos műtárgyak létrejöttének műfajává vált, zománcozott táblaképek formájában. Ezen időszak másik jelentős útja a zománcnak, az ötvöszománc technikák – sodronyzománc (20 - 21. fotó) /erdélyi zománc/, a’jour vagy áttört zománc – újraéledése, amely Ötvös Nagy Ferenc nevéhez fűződik. E technikák, technológiák rekonstruálását követően az ezeket összefoglaló szakkönyv a Zománcmívesség megírása, amely egyedülálló a hazai ötvöszománcos szakirodalom terén. Jelentős változást hozott az addig feledésbe merült ötvöszománc technikák további fejlődésében.  

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

20. fotó Ötvös Nagy Ferenc: Tálka, áttört zománc 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

21. fotó Ötvös Nagy Ferenc: Csanak, áttört zománc, Kecskeméti Képtár

 Turi Endrével történt találkozásának /1985/ köszönhetően – és engedve a felajánlott szakmai kihívásnak, csábittásnak – a Zománcművészeti Alkotóműhely munkatársa lett 1996-ig. Azonosak voltak elképzeléseik, céljaik a zománcot illetően: a hagyományok felélesztése, technikák rekonstruálása azok dokumentálása, közkincsé tétele, az oktatás beindítása, hogy az elkövetkezendő évszázadban ne fedje újra a feledés homálya.

A tárgyalkotó ötvösök közül meg kell említeni a Kovács Erzsébet-Zoltán Győző ötvös házaspárt, akik Engelsz tanítványok voltak és hűek maradtak a zománc tárgydíszítő funkcójához. Munkásságukra jellemző a szakrális tárgyak változatos díszítése zománccal. (22 - 23. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

22. fotó Kovács Erzsébet: Négy évszak, NZA Kecskemét

 

Kép

      Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

23. fotó Kovács Erzsébet-Zoltán Győző: Gyertyatartó, zománcminiatúra 

 A tárgyalkotó ötvösségről leváló ötvöszománc technikák rendkívüli irányt vettek, s önálló életük táblaképek formájában élnek tovább. Igen jelentős azoknak az alkotóknak a tábora, akik az ötvöszománc technikákkal – cloisonné /rekeszzománc/, sodronyzománc, a’jour /áttört zománc/, beágyazott zománc, rondebosse /szoborzománc/ – hozzák létre sajátos zománcos világukat. Ezen technikákat alkalmazók jelentős tábora a 90-es évekre állandósult. Az ötvöszománc technika ismerete mára már közkincsé vált, így a jelenkori XXI. század eleji zománcművészet változatos anyagaival – akár nemesfém is – a legkülönbözőbb művészeti ág felől érkezőknek is nagy lehetőséget adnak. Az ötvöszománc technikákat alkalmazók nagy generációja a teljesség igénye nélkül: Fajka János, évtizedek óta kialakította sajátos rekeszzománcos világát. Művei rendkívül színvonalasak, technikailag tökéletesen kivitelezettek, s tartalmilag az emberiség fájó gondját boncolgatja, kissé elvont formában (24. fotó).

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

24. fotó Fajka János: Nyári utazás, rekeszzománc

 Sisa József iparművésznek tartja magát, így nem állnak messze tőle az ötvöstechnikai problémák bravúros megoldásai. Műveihez azt a technikát veszi elő amire, vagy amivel a legjobban ki tudja fejezni mondandóját. Sokszor alkalmazza a népművészet díszítőelemeit, sajátosan átfogalmazott formában, de mégsem szolgaian másolva azokat. Művei rendkívül mozgalmasak, olykor zsúfoltság benyomását keltik, de még mindig elfogadható módon. Ettől lesz a látvány „ékszer hatású”, ami igazán jellemző Sisa József zománcműveire. (25 - 26 - 27. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

25. fotó Sisa József: Koronázási tál, filigrán, maratott zománc 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 26. fotó Sisa József: Házasságkötő terem, 8 m-es rekeszzománc, Jászberény

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

27. fotó Sisa József:Attila, rekeszzománc, domborított kerettel 

Gyöngy Enikő miniatűr rekeszzománcait követően (28. fotó), népies, olykor eklektikus rekeszzománcos ékszereket készít, rendkívül magas technikai színvonalon. (29. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

28. fotó Gyöngy Enikő: Király portrék, rekeszzománc

 

55_n.jpg

29. fotó Gyöngy Enikő: Nyakék, rekeszzománc, ezüst

 Papp György az egyetlen talán, aki kifejezetten a népművészetből merít, fontos számára a mesevilág. Munkáit erőteljesen domborítja keretező motívumokkal (30. fotó), H. Barakonyi Klára művein látszik a grafikusi előképzettség, kiválóan tudja kamatoztatni ötvöszománcos munkáin. Rendkívül dekoratív, kristálytiszta ragyogó zománc színei szemet gyönyörködtetőek. Tartalmuk, mondanivalójuk, kivitelük követendő példa a jövő nemzedékének. (31. fotó)

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

30. fotó Papp György: Szép boszorkány, domborított rekeszzománc 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

31. fotó H.Barakonyi Klára: Pacsirtaként nézem őket

 Végül, de nem utolsó sorban az ötvös-ékszerész M. Tóth Krisztina munkáival zárjuk a XXI. századra újra régi fényében csillogó zománcozás történetének rövid összefoglalását. A bőr és a fém együttes alkalmazása évszázadokon keresztül kísérte a magyar ötvösséget. Ebből a hagyományból táplálkozva, a kor ízlésének megfelelő módon dolgozta ki sajátos ékszer stílusát, a bőr-fém-zománc együttes alkalmazásával. (32. fotó)  

Kép

  

 

 

 

 

 

 

 

 

32. fotó Tóth Krisztina: Zománcozott ékszerek, kecskebőr fonaton 

 Magyarországon sehol nem folyt – és ma sem folyik – szervezett, felsőfokú képzés, ahol a zománcot mint egy újra felfedezett anyagot és azzal való alkotást tanítanák. Vajon miért? 1990-es években indult, országszerte állami középfokú művészeti intézményekben a zománcműves képzés, elsőként a debreceni – akkor még Kézműves Szakiskola – ma Kós Károly Művészeti Szakközépiskolában, Gyöngy Enikő és Ötvös Nagy Ferenc közreműködésével.  

Végezetül ajánlom a zománcművészetet kedvelő műértőknek, a szakmát művelőknek és a leendő alkotóknak a legfontosabb magyar nyelven elérhető szakkönyveket, és jelentősebb cikkeket, tanulmányokat:

Szakkönyvek:

Theophilus Presbyter: A különféle művességekről, Műszaki Kiadó, 1122-1986
Kecskeméti W. Péter: Ötvöskönyve, 1650
Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében, Corvin 1728-1971
Mihalik József: A zománcz, 1900
Kőszegi Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig, 1936 évi kiadás reprintje
Komlós Andrásné: Tűzzománc, Móra Kiadó, 1980
Erhard Brepohl: Iparművészeti zománctechnika, Műszaki Kiadó, 1984
Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmívesség, Scolár Kiadó, 1997
Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, 2009
Ötvös Nagy Ferenc: Ötvösművészet Scolar Kiadó, 2011
 
Cikkek, tanulmányok:
 
Gyergyádesz László (dramaturg): Tűzzománc a 20. század végén. Hévizi Éva. MI. 1999/2
Gyergyádesz László-Pap Gábor (Szerkesztő), fotók Kiss Béla: Zománcművészeti Almanacht
                                                1975-2003. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi
                                                 Zománcművészeti Alkotóműhely, Kecskemét
Ifjabb Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet. MI. 1998/2
                                                 Balanyi Károly "Mélységből kiáltok..." Alkotói kiadás,
                                                 Kecskemét 2006
                                                "Az orosz művészek Mekkája" - a kecskeméti Nemzet-
                                                 közi Zománcművészet Alkotótelep. 2010/1
                                                 A kortárs magyar zománcművészet nagymestere.
                                                 Turi Endre. Magyar Iparművészet 2012/3
                                                 "Eltűnt. (Kezében tábla volt és fény a homlokán)"
                                                 A magyar báb-és zománcművészet nagymesteréről,
                                                 Báron Lászlóról (1931-2011). MI. 2012/2
A. Hédervári Zita: Ötvös Nagy Ferenc, Festőzománcozás. Könyvek Magyar Iparművészet 2010/4
Fekete György: Rend belül és kívül. Ötvös Nagy Ferenc zománcmunkái. MI. 2004/3
N. Dvorszky Hedvig: Ötvös Nagy Ferenc, Zománcmívesség. Könyvek
                                      Magyar Iparművészet 1998/2
Pékopa Ágnes: Európai zománcművesség a középkortól a szecesszióig. IM., Bp. 1991
                             Fém és zománcművesség In.: (Főszerkesztő N. Dvorszy Hedvig)
                             Magyar Iparművészet az ezredfordulón. Magyar Művészeti Akadémi
                             Alapítvány, Bp. 2003

 

Ötvös Nagy Ferenc
ötvös-iparművész, muzeológus

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.