A magyar zománcművészet a XX. század második felétől
A magyar zománcművészet a XX. század
második felétől
A zománc az ötvösség évezredeken át használt díszítőanyaga, melyet – koronként eltérő módon – a kialakult technikákhoz alkalmazva használtak. A zománc alkalmazásának több évszázados fejlődése számos technika kialakulásához vezetett.
A XVIII. század végétől Európa-szerte, de Magyarországon, Erdélyben és a Felvidéken egyre inkább az általános hanyatlás lett a jellemző a zománc alkalmazásának. Félő volt, hogy a zománcozás technológiája is elfelejtődik. Nem állítható azonban, hogy ezen időszakban és az azt követő időben ne akadt volna olyan ötvös, aki munkái díszítésére az ötvöszománc-technikák valamelyikét ne alkalmazta volna.
A XIX. században tehát, bár ismertek minden zománctechnikát és értettek is hozzá, hiányoztak a figyelemre méltó teljesítmények. A magyar ötvösök közül az Egger-testvérek a század hetvenes-nyolcvanas éveiben nagy tehetséggel utánozták a régi zománcok minden fajta technikáját, de abbahagyták még mielőtt gazdag tapasztalataikat megosztották volna másokkal. Roger Adolf, Wisinger Mór, Link Fülöp és Bachruch Adolf budapesti műhelyeiben részben a régi magyar sodronyzománc, részben az erdélyi zománc valamenyi technikája került utánzásra. Majd a századfordulón Horti Pál, Tarján Huber Oszkár, Hibján Samu a régi zománc-technikákat a modern iparművészettel párosítva, jelentős sikereket értek el. A korán elhunyt Horti Pál nemcsak tervezett zománcos tárgyakat, hanem saját kezűleg is zománcozott. Hibján Samu a legkülönfélébb zománctechnikák (1-2-3. fotó), Tarján Oszkár a modernnek nevezett zománcok készítésével vált jelentős alkotóvá. Oskó Lajos mint kiváló miniatúra festő szerzett magának szakmai elismertséget.
A század fordulója körül figyelhető meg a zománcművészet első, rövid életű fellendülése, mely a magyar szecesszióhoz kötődik, Hibján, Horti, Tarján nevét kell megemlíteni. Ezt követően mintegy fél évszázadig feledésbe merült a magyar zománcművészet, és csak néhány magányosan dolgozó ötvösművész próbálkozásainak volt köszönhető, hogy nem tűnt el teljesen.
Az 1900-as párizsi világkiállításon nemzetközi sikert aratott a magyar iparművészeti anyag. A sikert éppen a magyar jellegnek köszönhették. Ekkor már különböző módon keveredett a historizmus, a nemzeti jelleg és a modern stíl: de csak a díszítés volt magyar jellegű, a szerkezet vagy történeti stílusú-, vagy szecessziós volt, de az újra felfedezett díszítőtechnikák közül a nem kevésbé nagy hagyományokra visszatekintő zománcot alkalmazták.
Ezekben az években tehát a magyar stílusú iparművészetnek még mindig kizárólagosan ornamentális jellege volt, és az elfeledett zománcot alkalmazta díszítőanyagként. A magyar stílusú iparművészet külföldi sikerei után az 1903-as „Interieur kiállítás”-a itthon is osztatlan elismerést aratott. Ebben nagy része volt a gödöllői körnek, s nagy érdeme volt Beck Ö. Fülöpnek, Fémes B. Vilmosnak, Horti Pálnak, Tarján H. Oszkárnak és Kozma Lajosnak a sokoldalú iparművészeknek.
A zománc alkalmazásának újraéledése főleg az iparművészetben érvényesült, olyannyira, hogy általa az iparművészet a képzőművészet rangjára emelkedett. Virágkora az 1890 és 1914 közötti évekre tehető, amikor egész Európában és a művészet minden területén – az időnként megjelenő eklekticizmussal – ez az irányzat uralkodott (4. fotó). E stílus szemléletét tekintve tisztán díszítő jellegű. Noha a különböző országok és területek között nagy különbségek vannak, mégis felfe-dezhető ebben a stílusirányzatban egy közös vonás is, mégpedig az ornamentikáknak – a növényvilág állandóan jelen van a díszítésekben – a formákba történő szerves betagolására irányuló törekvés és a zománccal történő díszítés.
Még nehezebb a század első három évtizedében készített zománcos ötvöstárgyakra jellemző általános vonásoktól elhatárolni egy-egy művész vagy meghatározott kultúrkörhöz tartozó csoport tipikus és egyéni jellegzetességeit. A modellek nagy része az avangard művészek lázas formai és dekoratív kísérleteinek eredménye is volt. Számos díszítőmotívum származik a kubizmusból, ezek a geometrikus formák, a linearitás és a szimmetria felé való eltolódásról ismerhetők fel. Más díszítőmotívumok hagyományosabb tőről fakadnak, például a növényvilág utánzásából, de erőteljesen stilizáltak, ismétlődőek és határozott, szimmetrikus kompozíciókba olvadnak bele.
Ez a korszak kezdetben zavarban volt az ötvösség feladatának, a társadalomban elfoglalt helyének megítélésében. Sok vezető tudatában a szakma „kincsképző” tevékenysége kísértett s ennek súlyos ára volt, a hagyományos műfajok művelése fejlődött vissza. Régi technikák – melyek nemzeti múltunk kincsei – felejtődtek el a társadalmi igény, sőt gyakran a szakmai emlékezet, a technológiai leírások (szakirodalom) és a tapasztalatok nem átadása miatt. Így vesztette el akarva-akaratlanul régi rangját egy olyan fontos terület, mint a személyes ékszerek készítése, a díszítőanyagok alkalmazása a zománcozás és a nielló. Pedig jól tudjuk, hogy a még élő és kihalóban lévő szakmák olvadtak össze az ötvösségbe. Ilyen a díszkovács, a zománcművesség, a vésnök, a lakatos, a szerszámkészítő, a cizellőr, az öntő, a mintázó stb.
1958-ban az új magyar fémműves ötvösséget megteremtők generációja, elsőként létrehozták saját szervezetüket, megalakítják az Ötvös Stúdiót. Ők voltak a Borsos szellemiségén feleszmélők és saját útjukat keresők; Péri József, Máté János, Nagy József, Szabó Gyula, Dömötör László, Barabás Lajos, Engelsz József, Kótai József, Soltész György, Pölöskei József, Kertész Géza.
A ’60-as évek elejétől az Ötvös Stúdió tagjai közül néhányan kezdték alkalmazni a zománcot, mint díszítőanyagot, Engelsz József és E. Bokor Nelli (5. fotó), – aki textilesként pártolt át az ötvösséghez. Engelsz köréhez tartozik még Péri József (7. fotó), Muharos Lajos (8.fotó) akik szintén jelentősen hozzájárultak a zománc díszítőanyagként történő újbóli alkalmazásához. A korszak legjelentősebb mestere kétség kívül Engelsz, akinek nagy trébelt (domborított) korszaka jelentette a zománcozás kezdeti újraéledését Magyarországon (9. fotó), s mindezt a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanáraként is tette, sajátosan magyaros motívumrendszer alkalmazásával. Ő az, aki hitt a mesterségbeli tudásra alapozható megmunkálások sokaságában, s életművét – domborműveit, szobrait, ékszereit, dísztárgyait és a zománc szeretetét –, a középkori mesteremberek munkamódszerének szellemében valósította meg. Engelsz művei erőteljes kifejezésűek, s szavaival élve, nem másokat utánzott, hanem próbálta saját útját járni. Nála egy háromezer éves motívum csak dekoratív jelenség, nem szerves része a technicistakor formakultúrájának, habár sokan élnek vele. Az ötvösművészet legszebb napjaira emlékeztető, de szűkös technikai megoldást kínáló domborítással hozta létre műveit. A transzparens zománc alkalmazásával egy új utat jelölt ki tanítványainak, s több mint húsz év alatt számos olyan tehetséges ötvös vallhatta mesterének, akik követői lettek a zománc iránti szeretetének és alkalmazását illetően, amely a későbbi munkásságukban is meghatározó fontossággal bírt. Koleszár Arany (11. fotó), Bardocz Barna (12. fotó), Bicsár Vendel (13. fotó), Kovács Erzsébet (14. fotó), akik megmaradtak a tárgyalkotó ötvösségnél és a zománcot, mint díszítőanyagot alkalmazták. [Részletesen lásd: ATELIER 2008/4. számában]
Az új ötvöszománc technika – a trébelt zománc – egyik legkiemelkedőbb hazai alkotója Kovács Erzsébet, aki Engelsz tanítvány volt. Művészetére nagy hatással volt mestere, bravúros trébelő (domborító) technikája. Kovács egyedülállóan magas technikai színvonalú művészetére a kisebb, főleg keresztény ikonográfiájú művek, szakrális tárgyak készítése jellemző. A technicista korszak, azaz a XX–XXI. század elmerevedett, csupán a kivitelezés magas színvonalára koncentráló ötvösművészete, az elgépiesedett munkavégzés folyamatában szinte felüdülés látni a Kovács Erzsébetnek a szó igaz értelmében manufakturális módon készült munkáit.
A szakrális művészet az ötvösművészet évszázadok óta privilegizált területe volt, s a liturgikus tárgyak kizárólag ötvösök alkotásai a XXI. században is. Az oltár és az úrasztala felszerelési tárgyai, a különböző szentségek – ereklyék – ma is az ötvösművészet remekei. Legjelentősebb munkái közül a Tabernákulum (15. fotó ), Keresztút (16. fotó ) és nem utolsó sorban a Boldog Gizella ereklyehordozó. A Boldog Gizella ereklyehordozó két végén, Boldog Gizella és Szent Mihály arkangyal bravúrosan trébelt zománcozott képei láthatók (17. fotó ). A részleteken jól látható az alkotói szándék, Kovács – a színes zománcok transzparenciáját kihasználva – különböző díszítőponcolóval megdolgozta, megdíszítette a rekeszfelületeket, ami azt eredményezte, hogy nincsenek nagy üres színes foltok, és az aláponcolásnak köszönhetően a zománc felületére eső fény ezeken megtörik, és különböző nézőpontokból csillog-villog. Az ereklyehordozó rangját méltóságát a körbefutó szalagdíszek és zománcminiatúrák emelik.
A képzőművészetben a zománc használata sokáig elhanyagolt volt, szinte feledésbe merült. Feltehetően azért mert nagy műhelyhátteret igénylő, bonyolult munkafolyamat, s a tökélet-len technikai ismeretek hiánya viszont sok hibalehetőséget rejtett magában. A megújulásnak mégis több oka van, például; a múlandó anyagok korában egyre inkább ragaszkodunk a maradandó anyaghoz, értékteremtőbb és tartós, más díszítőanyagokhoz képest tiszta ragyogó tüzes színt ad, a nemes anyag ragyogását varázsolja elő, és ami talán a legfontosabb; kizárólag kézi munkával végezhető, s ennek okán a sorozatgyártás technikáját, a gépesítést, kizártnak tekinthetjük. A fém és rajta a zománc a maradandóságot jelenti, habár elég sérülékeny. A megújulás buktatókat is rejtegetett a művész számára, például; beégetés után elevenek a színei, ragyogása, s ezért illúziókat keltő tartalmi elemei megtéveszthetnek, vagy a szerény ipari zománcot falborításokra használják, amelytől művészi értéket várnak, míg máskor kellő ügyességgel leplezhetjük mondanivalónk ürességét a zománc tetszetős felhasználásával. Az is igaz, hogy a közölnivaló megjelenítése tökéletes zománc-technológiai-technikai ismereteket követel.
A trébelt rekeszzománc technika
A felrajzolt lemezt szurokra ragasztják, és először hátulról dolgozzák meg. Így lehet a lemez ellentétes oldala felől a kiemelésre szánt rekeszvonalakat kalapálással kidomborítani.
A háttér aládolgozásához, a kisebb díszítmények kialakításához - ami látszik a transzparens zománcon keresztül – négyzet, téglalap, csillag stb. vagy ovál formájú szerszámokat poncolókat használnak.
A rekeszeket csak egyszer töltik meg és égetés után nem csiszolják. Kizárólag átlátszó színes zománcokat használnak.
(Részletesen lásd: Ö. Nagy Ferenc: Zománcmívesség című könyvében, 89. old. Scolar Kiadó Bp. 1997
1962-ben a Lampart Zománcipari Művek kecskeméti gyárában – Goór Imre, Báron László (†), Stefániai Edit (†), Kátai Mihály, ifj. Koffán Károly, Fabók Gyula (†) – folytattak zománc kísérleteket. A kezdeményezők egyben három irányt is képviseltek; ékszerzománcozott ötvöstárgyak – plasztikák, ékszerek, dísz-és szakrális tárgyak –, a festőzománc – táblakép jellegű művek – valamint az építészethez köthető épületdíszek – frízek, burkolatelemek – készítését.
1968-ban zománc szimpóziumot rendeztek a bonyhádi zománcárú készítő gyárban. A bonyhádi szimpóziumnak a szellemi irányítója Lantos Ferenc volt, s általa zománckísérletek folytak. Ő érzett rá elősször, hogy a XX. század képzőművészeti törekvéseihez jól alkalmazható a nagyméretű acéllemezekre opak (fedő) iszapzománcokkal készített murális, architektúrákhoz kötődő kiegészítő burkolatelemek ipari módszerekkel történő gyártása, sokszorosíthatósága, variálhatósága s ezekre való felhasználása a zománcnak. Lantos a korszerű ipari hátteret biztosító zománc üzemben már látta azokat a lehetőségeket melyek a későbbiekben meghatározták a – XX. század másik új zománcművészeti irányát a sokszorosítható és sablon technikával készíthető – külső-belső murális munkákat. A külső terekben és épületeken megjelenő zománcok között is kiemelkedők a külső homlokzati frízek (18. fotó) és a természeti környezetben elhelyezett térelemek. A cél ezekkel a geometrikus – népművészeti – motívumokkal, mintákkal, hogy variálható elemsorok sokaságát lehessen tudatosan tervezni. A négyzetes alakú vaslemezeken – ami sajnos nem igazán időálló a rozsdásodás miatt – ismétlődnek a motívumok és csak a színösszeállításuk változik, különbözik egymástól. Frízeinek formái szellemes kompozíciójukkal, jól megválasztott színeikkel kellemes látványt nyújtanak a beton-kocka-beton épületeken. Lantos Ferenc jövőbe mutató munkássága révén számos követőnek a mai napig meghatározó, folytat-ható irányt mutatott. (19-20. fotó )
A sablon zománc technika
A ’60-as években az ipari zománcozás fejlődésével – épületek külső-belső borítására – jött létre. A technika lényege, hogy a – többnyire geometrikus – motívumok színeinek megfelelő sablonokat – negatív vagy pozitív – készítenek kartonpapírból, és a kompozíciónak meg-felelő sorrendben felszórt (nagynyomású levegővel működő festékszórás) és megszáradt zománcra rátéve a felesleget lekefélik, majd kiégetik. A felületre időjárás álló fedő (opak) iszapzománcokat használnak. A színek illesztése körültekintő munkát igényel. Hátránya, hogy minden színt ki kell égetni a következő felvitele előtt. A burkolóelemek általában négyzetes vagy téglalap alakú acéllemezekből készülnek ezzel megkönnyítve a burkólóelem szerelését.
(Részletesen lásd: Ö. Nagy F.: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, Budapest 2010, című könyvének 143. oldalán)
Magyarországon – külföldön sem nagyon – nem volt hagyomá-nya zománcelemekkel nagyméretű murális munkákat létrehozni. Ez csak a XX. századi ipari háttér létrejötte után vált lehetővé. Így vált meghatározóvá a muráliák egyetlen igazi megteremtője, akinek szinte az egész életműve a zománchoz mint anyaghoz köthető, Fabók Gyula. Fabók festői szemléletében nagy szerephez jut a rend, a szerkezet pontossága, tisztaság, fegyelem és a megismételhetetlenség, melyek mindegyikére szüksége volt a zománc muráliáinak készítésénél, mert ez a technológia mindezt meg is követelete. Az egyes elemek – négyzetes vaslemezek – megkívánták a nagyfokú pontosságot a kivitelezés során, mert csak így biztosíthatta, hogy a muráliák egységes egésszé álljanak össze. 1976-78 között valósultak meg legjelentősebb, a belső tér szervezésében is legjelentősebb szerepet játszó munkái. Fabók a belső terekbe olyan, a zománcra legalkalmasabb kompozíciós ele-meket alkalmazott, mint a mikro-és makrovilág struktúrái geometrikus szerkezetei és ezek látványos, dekoratív erősen vízuális megjelenítései. Néha kilépve a tér statikusságából a végtelen tereket érzékeltetve szinte lebegve indult a légüres térben, az univerzumba. Murális művészetének jelentős alkotása maradtak ránk, követendő hagyatékként. (22-23. fotó ) A hazai zománcművészetnek a XX. század másik új technikájának alkalmazásával, számos jelentős hazai követője, alkotója van. (24-25. fotó )
1975-ben a Bács-Kiskun Megyei Tanács támogatásával, létrejön az első kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep melynek művészeti vezetője Kátai Mihály, s egyben kirobban az első, de napjainkig tartó zománc vita. A vitatkozók egyik oldalon a zománcban az ötvösség díszítőanyagát látják – jogosan – s hevesen tiltakoznak az ellen, hogy a képzőművészet az-az a festőzománcozás kezdetével csorbuljon az évezredes hagyomány. Legmarkánsabb, s egyben a legkarizmatikusabb képviselője Péri József (†) ötvösművész volt. A másik oldalon a XX. századi képzőművészet és iparművészet közötti határ áthidalási lehetőségéről szól Mayer Berta festőművész. A vitatkozók egyik fele csak arról feledkezett meg, hogy évszázadokkal korábban már magas színvonalon készítettek festőzománcokat.
„…az alkotótelep igénye nem nálunk fogalmazódott meg, hanem a Szovjet Képzőművészeti Szövetség konferenciáján" – mondja Kátai, ahol ő maga is részt vett. A nyaranta működő Zománcművészeti Alkotótelep 1981-ig kötött programok alapján – az addig megismert zománc-technikák alkalmazásával és azok átadá-sával – dolgozott, többekközött „tájékoztatóformák", „utcabútorok”, „Nemzetközi Gyermekév”, „konvektorprogram” és még lehetne sorolni. Így született meg a ’80-as években a kecskeméti technika egyik változata a reliefzománc melynek két változata alakult ki: – festett reliefzománc vaslemezen (27. fotó ), és – festett reliefzománc rézlemezen (28. fotó ).
Festett reliefzománc (vaslemezen) technika
Fehér cirkonzománc, fekete alapon történő egymásra rétegzésével olyan hatás érhető el, hogy a zománcréteg – nem csupán optikailag – a valóságban is kitapinthatóan plasztikus. (Részletesen lásd: Ö. Nagy F.: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, Budapest, 2010, című könyvének 121. oldalán)
Festett reliefzománc (vörösrézlemezen) technika
A felépített plasztika vörösrézlemezen a legszebb, mert a transzparens alapozáson különlegesen mozog ill. „megugrik” a cirkonzománc. Többszöri égetés hatására a cirkonfehér a rézoxid legkülönbözőbb színeit varázsolja elő, a púderréteg vastagsága, az égetési idő és a hőmérséklet függvényében.
Kvarcliszt hozzáadásával a zománcpúder sűrűsége szükség esetén fokozható. A reliefzománcok készítéséhez a cirkonpúdert rétegről-rétegre kell felhordani nedvesen, majd szárítás után beégetni.
(Részletesen lásd: Ö. Nagy F.: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, Budapest, 2010, című könyvének 121. oldalán)
A zománcművészetben igen jelentős technika, melyet több festőzománccal foglalkozó hazai és külföldi alkotó sajátított el Kecskeméten, és alkalmazza művei létrehozására a Kátai Mihály nevéhez kötődő stílust, a transzparens (átlátszó) iszapzománcos festés rézlemezen. (29. fotó ) Létrejöttét elsősorban az iparban használatos színes iszapzománcok – legfőképpen a színtelen transzparens alapzománc – gyártásának technológiai fejlődésének, másodsorban Kátai következetes újító szándékának köszönheti.
A kecskeméti eljárás néhány színre épül. Alapozásul egy transzparens zománciszap szolgál, melyet, ha kiégetik teljesen átlátszó, üvegszerű és milyensége a zománcréteg vastagságától függ, először piros-rózsaszínűre ég, később zöldes aranyszínűre változik. Égetéssel a színtelen transparens zománcból vörösréz esetében a rubinvörös, a barna, a zöld, a fekete minden színárnyalatát ki lehet hozni. Különféle transzparens (színtelen) zománcok vegyi összetételüknél fogva színeződnek el a rézoxidtól. Égetés után fekete zománc kerül a felületre, majd ebbe szárítás után karcolással rajzoljuk bele a figuraformákat. Utána egy féltranszparens zománccal, pl. ónos fehérrel, még tovább módosítható a feketefigura. Az eljárás különös szépségét a többszöri égetés, tűzben festés biztosítja, melynek során rétegződés jön létre a felületen.
A kecskeméti iskola nemzetközi hírét az alkotótelep szellemisége, a művészeti vezető szakmai segítségnyújtása – a zománcfestés technikájának átadása révén – és a különleges hazai zománc anyagoknak, egyedi sokoldalú felhasználhatóságuknak köszönheti. A különleges zománc-anyagok közül is kiemelkednek a fémes-zománcok. (31-33-34. fotó )
A zománcművészet – túlzás nélkül állítható – legjelentősebb műegyüttesét hozta létre Kátai Mihály. A gyógyítás történetének archetípus formákat-tartalmakat is felsorakoztató, organikus egységbe sűrített története, nagyméretű zománcművén. A kivitelezés formai-technikai előképére nem kisebb alkotó, mint a hazai ötvös-zománcozás legnagyobb alakja, Szilassy János (1711-1782) által 1760 körül megteremtett sajátosan egyéni és magyar stílustechnika a sziluettzománc újraélesztése szolgált. Szilassy a szakrális tárgyakat díszítette az új technikával, melyet ő maga a „tűzben való pikturálás”-nak nevezett.
Kátai technikai választása sem véletlen, hiszen a szakrális jelleget leginkább kifejező technikához, a sziluett-zománchoz nyúlt vissza mert ezzel teremtette meg a kompozíciós visszakódolást, szerves, ökológikus földi létet és magas kulturális műveltség ábrázolási lehetőségét. A magyarországi zománcművészet újraéledésének köszönhetően – a számos technika mellett – ez a nem kevésbé látványos és egyre kedveltebb zománcozási eljárás is elfoglalta újra mél-tó helyét.
Valamennyi kompozícó tematikáján túl a figurák zománc technikailag is bravúrosan vannak elkészítve. A körülvágott figurák finoman domborított felületei – a miniatúra zománchoz hasonlóan – nagyon finoman, aprólékos műgonddal kidolgozottak, melyek igazi esztétikai élményt akkor nyújtanak, ha közelről tekintjük meg. A plasztikus felületű zománcok jellegzetessége, hogy a nap-szaknak megfelelően változó fényviszonyokban maguk is változó megvilágításba kerülve a kozmikus – fény-árnyék – hatásokat játszák el szemünk előtt. (35-36-37. fotó )
Sziluettzománc technika
A XVIII. század végétől feledésbe merült a magyar Szilassy János ötvös nevéhez köthető technika - XX. századi újjáéledt változata.
Megkülönböztetünk opakzománccal festett körvonalaiban fűrészelt és festett (rekeszelt) teljesen áttört módszert. Technikailag arról van szó, hogy az ábrázolandó figurát sziluettje mentén körbefűrészelik és – vagy síkban, vagy kissé domborítva – alapozás után, színes opakzománcokkal megfestik. A másik esetben a sziluetten kívül a hátterét is kifűrészelik, majd alapozás után ezt is festik, vagy színes transzparens (átlátszó) zománcokkal színezik.
(Részletesen lásd: Ö. Nagy F.: Festőzománcozás, Scolar Kiadó, Budapest 2010, című könyvének 158. oldalán.
A zománcművészet újjáéledésében a Kátai gondolat – fémműves módon, egy egész évben működő műhely létrehozása…–, már Engelsz Józsefnél mint a hazai ötvösség kiemelkedő mesterénél működött, nevezetesen a fémműves módon elkészített tárgyak díszítése zománccal vagy meg is fordíthatjuk, a zománcok plasztikus keretezése-dobozolása, fémműves módon.
Ez az új technika – dobozolt rekeszzománc – nem csak Engelsznél, hanem követőinél, tanítvá-nyainál is termékeny talajra talált, akik – E. Bokor Nelli, Bardocz Barna, Bicsár Vendel, Kovács Erzsébet – megmaradtak, a tárgyalkotó fémművesség-ötvösségnél, s ötvöstárgyaik díszítésére a több évezreden át használt díszítőanyagot a zománcot, választották. Az Engelsz tanítványok kimagasló térlátást, rajzi-képalkotó-komponáló képességet sajátítottak el mesterüktől, s nagyon magabiztosan tárhatták a befogadók elé az új technikával készített muráliákat.
A sík belső muráliák érzékeink elől rejtve is működnek, való igaz, hogy jelentős előrelépést jelentett a dobozolt zománcok formai működése, látványa, amelynek esztétikai élménye nagyobb, teljesebb mint a sík muráliáké. Miként a tárgykultúrában is, úgy a muráliák alaki tervezésében is lehet – van – egyéni tervezői arculat, ha csak E. Bokor Nelli, Laczák Géza, Bardocz Barna vagy Sisa József zománcait nézzük. Az alakiságon a valós formáláson azt értem, amit látunk, ami végül is a szemünk előtt van, ahogyan a téma megjelenik.
Laczáknál (38. fotó) kikerülhetetlenek a formai hordozók – szemléleti pozíciók a körülöttünk látható világhoz – nemcsak a síkon körökkel és centrumokkal, hanem a térben hengerekkel és azok tengelyeivel vagy félgömbökkel és középpontjaiban színes zománcokkal megformált felület, s így teremt maga köré érzékelhető, határtalan vertikális művészi valóságot.
Bardocznál (39. fotó) pontosan az ellenkezője, a rend és a végeláthatatlan küzdelem a szimmetriával, az emberi méltóság képzeteinek hagyományos szimmetria alakzataival, a küzdelem eldöntetlen a modern kor (kezdetét a szecessziótól számíthatjuk) vizualitása számára, mert a lényegi emberi tartalmak kikerülhetetlenek a formai hordozók, a síkokon megjelenő trébelt zománc számára. Bardocz nem kerüli az asszimetrikus mozgást, mert ezzel emeli a forma jelentését, minden esetlegesség elhagyásával, valami lényegi – költői – erőt, hatalmat, méltóságot akar felmutatni. A zománcok aszimmetrikus belső mozgása a szellemi tartalomnak a hirdetőjévé vált. Az emberi lényeg egyik legáltalánosabb struktúraképzete, az asszimetria kínálkozott a legkifejezőbb kompozíciós elvnek ahhoz, hogy a belépő ember elé tárulkozó látvány alapján biztosítsa a megfelelő fogadást, amihez individuálisan hangolódni tud. Bardocz az abszolutisztikus uralom alapján a mindenkori rend eredőjének tartván magát a rendet, amelyből indulva – a szimmetria-asszimmetria formájában – szétteríti a murálián a világra: a belső térre és a szemlélőre is saját alkotói gondolatait. Ez a kettős rend sugárzik – vertikálisan-horizontálisan – minden irányba kiterjesztve. Végül, önkéntelen érdeklődéssel szemléljük a rendezett remekművet.
A következő a házasság szentségét összefoglaló (40. fotó), nem kevésbé jelentős murálián szintén a fentiekben vázolt kompozíciós elvet fedezhetjük fel, de egy kissé más megjelenítésben. A jelenetek organikus egymáshoz rendelése a születés-házasság-elmúlás hármasának népies rajzolatú ábrázolása. Sisa József ötvös-iparművész, így nem állnak messze tőle az ötvöstechnikai problémák bravúros megoldásai. Műveihez azt a technikát veszi elő amire, vagy amivel a legjobban ki tudja fejezni mondandóját. Sokszor alkalmazza a népművészet díszí-tőelemeit, sajátosan átfogalmazott formában, de mégsem szolgaian másolva azokat. Művei rendkívül mozgalmasak, olykor zsúfoltság benyomását keltik, de még mindig elfogadható módon. Ettől lesz a látvány „ékszer hatású”, ami igazán jellemző Sisa műveire. A murália – 8 m2-es – rekeszzománc technológiával készült. Mérete miatt hazai viszonylatban is szokatlan. Azért szokatlan mert ezt az ötvöszománc-technikát kis méretekben szokták alkalmazni. Azonban Sisa rendkívüli kompozíciós érzékkel, finom vonalvezetéssel – ami csakis ezekhez az ötletgazdag népiességet mutató motívumok részleteihez illik, most – a zománc adta színharmóniával olyan összhatást ért el a polírozott kereteivel együtt, amely rendkívüli. A vízuális élményt még fokozza, hogy színes átlátszó ún. ékszerzománcokat használt. (41-42. fotó)
Dobozolt rekeszzománc technika
Kompozíciós elemeire bontott nagyméretű rekeszelt (lásd. 47. oldalt) lapokat térben történő mozgatásuk, elhelyezésük és összeszerelésük okán ún. dobozos foglalattal látják el. A dobozolás vékony kerete vonalvezetése fontos kompozíciós térelem, ugyanakkor stabil tartószerkezet is egyben. Tulajdonképpen úgy kell elképzelni mint egy tokos foglalatot, csak minden sokkal nagyobb. A foglalást nem foglalószerszámokkal, hanem hátulról történő behelyezéssel és rögzítőfülekkel végzik.
A '80-as évektől az alkotótelep programjában már csak ajánlásokat fogalmaz meg, nem kötelező érvénnyel. Kátai Mihály – mint művészeti vezetőt ért támadásokra reagálva – még 1981-ben felveti egy egész évben működő „kecskeméti zománcműves műhely” létrehozásának gondolatát, ahol elképzelése szerint „…a zománcművesség hagyományainak megfelelő méretű és jellegű, képzőművészeti értékű, igényes, eredeti művek jöhetnének létre.” Kátai még tovább részletezi elképzeléseit a műhelyről: „…a zománcműhelyt kézműves jellegű ötvösműhelynek képzelem el, elsődlegesen a zománcozást segítő fémműves technikák elvégzésére.” Mint azt később látni fogjuk ennek az elképzelésnek voltak nem kis számban követői.
1984-ben az akkori politikai vezetés döntéseként a Bács-Kiskun Megyei Tanács létrehozta a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyt, melynek igazgatójává Turi Endrét nevezték ki. Ettől az évtől a hazai zománcművészet legjelentősebb alakja Kátai Mihály teljesen kivonta magát a zománcművészet vérkeringéséből, amely napjainkban is tart.
Néhány évtized leforgása alatt kecskemét az európai zománcművészet központjává vált. Az akkor még Nyugatnak számító Európából és Keletről a Szovjetúnió tagállamaiból özönlöttek a művészek Kecskemétre, hogy itt váljanak elismert zománcművésszé.
A zománc műhely megalakulását követően működésrendjéhez hozzátartozott az önként vállalt – az évente meghirdetett alkotói programokon felül – a feledésbe merült zománctechnikák felélesztése, s új alapokra helyezve tovább éltetése. A zománcműhely sok mindent deklarált, nyitottság, stílusok-irányzatok elfogadása támogatása, technikai segítségnyújtása, szakirodalom, dokumentálás stb. melyből évtizedek alatt sem sokminden valósult meg, de a legfontosabbtól a Kátai-féle elképzeléstől teljesen eltávolodott, mely tartósnak ígérkezett. Ennek legfőbb oka nem feltétlenül csak anyagiakban keresendő…!
Turi Endre mint az alkotóműhely igazgatója, azon alkotók egyike aki festőként vállakozott a plasztikus rekeszzománc technika újraélesztésére, mely – a nem kevésbé jelentős festett zománcai mellett – a hazai ötvös-zománcozás figyelemreméltó teljesítményévé vált. (43-44. fotó). A műhely szerénynek mondható technikai hátterével – a szimpóziumok kivételével – ennek az életműnek a létrehozását szolgálta, míg más professzionális a zománcművészetet magas színvonalon művelő hazai alkotók, ha dolgozni akartak a műhelyben, keményen megfizették a részvételük árát.
A zománcművészeti alkotóműhely által megfogalmazott feladatai közül – a zománc gyűjtemény gyarapítása, "ékszerzománc" gyártáson kívül – szinte semmi sem valósult meg. Nem látta el azt a központi szerepét – mely elvárható volt – amit annak idején Kátai Mihály megfogalmazott, melytől teljesen eltávolodott. A professzionális zománcművészet a hangzatos programok deklarálásával minden évben meghirdetett műhely-szimpózium egyre inkább már a szakkörök, hobbizók és másfajta – ide nem sorolható – háziasszonyok és félrészeg receptcserélők, modernkedők, dilettánsok prédája lett. (Morvai L.) A műhely megalakulását követően egy rövid idejű szakmai fellendülést leszámítva – Balanyi Károly szitazománcai, Ötvös Nagy Ferenc ötvösműhely létrehozása s ezzel az ötvöszománc technológiájának rekonstruálása és átadása – eltávozásukkal folyamatos hanyatlás következett be. Az Ötvös Nagy által létrehozott és viszonylag jól felszerszámozott ötvösműhelyt pár év leforgása alatt a szó szoros értelemben szétlopták, leépítették, ezt lehet szándékosnak is nevezni. Ezzel gyakorlatilag minden feltétele megszűnt az ötvöszománccal foglakozók alkotási lehetőségei a műhelyben.
A műhely által rendezett szimpóziumok színvonalának hanyatlását - mint azt Pap Gábor művészettörténész, a műhely főmunkatársaként több alkalommal felemlegette - a részt vevő szovjet, majd később orosz, ukrán stb. zománcművészek teljesítményei mentették meg rövid időre.
Nem jöttek létre technikákat, technológiákat dokumentáló tanulmányok, nem jelent meg egyetlen szakmai feljegyzés, tájékoztató sem az ékszerzománcok felhasználásával kapcsolatban. Programszerűen nem készültek, ill. nem állnak rendelkezésre technológiák leírásai, hogy a műhelyben dolgozni akaró művészeket segítse, s ne kelljen újra-meg újra végigjárni a technológiai útvesztőket, műveik létrehozásakor. És még lehetne sorolni…
Vitathatatlan, hogy a világon egyedülálló kortárs zománcgyűjtemény jött létre az eltelt évtizedekben. Ez azonban a műhelyben dolgozó önálló alkotói gondolattal és szakmai tudással rendelkező alkotók nagyvonalú adakozásától függött. Az ehhez kapcsolódó közművelődési tevékenységek is hiányoznak a műhely deklarált programja ellenére.
Nem állt az élére a hazai zománcművészek szerveződésének, a műhelytől függetlenül működik az egyetlen professzionális zománcművészek érdekeit „védő ill. segítő”, támogató szervezet a Tűzománc Művészek Társasága.
Az évente megjelenő katalógus csupán képi felsorolása a szimpóziumok tartalmának, s nem jelentek meg bennük az új törekvések, szakmai leírások, technikai ismertetők, s elmaradtak a szakmai konferenciák is, pedig lett volna miről beszélni.
A Nemzetközi Zománvművészeti Alkotóműhely szervezeti átalakulását követően csak remélni lehet, hogy az „új vezetés” megtalálja azt az utat amit évtizedekkel korábban kijelöltek számára.
A '80-as évektől, a zománcművészeti alkotóműhelytől függetlenül egy feltörekvő középgeneráció révén – Sisa József, Ö. Nagy Ferenc, Gyöngy Enikő (45. fotó), Kovács Erzsébet, Zoltán Győző (46-47. fotó), Serbakov Tibor (48-49. fotó), Balanyi Károly – új erőre kap a hazai zománcművészet. Ötvös Nagy nevéhez fűződik néhány már-már feledésbe merült – zománctechnika felelevenítése. Többek között, sikerült újjáélesztenie az erdélyi sodronyzománcot (50. fotó), mely munkáinak első jelentős szakaszát jelentette. Másik nagy kísérletsorozata az áttört zománcra irányult. Áttört zománcos művein, nyomon követhető, hogy az anyag szabta korlátok, hogyan válnak felismert lehetőségekké, hogyan oldódik a kiszolgáltatottság, hogyan válik egyenrangúvá anyag és az azt formáló ember. Az áttörtzománcos munkáin megjelenő ornamentika egyre elvontabbá, absztraháltabbá, érzékenyebbé válik, megfogalmazásában közelít a szecesszió formavilágához. A XIX-XX. század fordulójának stílusában jelennek meg finom, apró használati és dísztárgyai. Ettől az időszaktól kezdve válik kiforrottá az újraélesztett áttört zománc alkalmazása, Fésű, Bross (51. fotó), Csanak (52. fotó), Pohár, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Munkásságára jellemző, hogy sohasem a technika szabta meg az ábrázolandót, hanem az ábrázolandóhoz választotta a legjobban megfelelő technikát. Több olyan ötvösmunkát készített, melyeken rekonstruálta azokat az elfeledett ötvöszománc-technikákat. (53. fotó)
1985-től igen jelentős útja a zománcnak, az ötvös-zománc technikák – trébelt zománc, rekesz-és sodronyrekesz zománc, erdélyi zománc, a’jour vagy áttört zománc – újraéledése, a technikák, technológiák rekonstruálását követően, az ezeket összefoglaló szakkönyvek megjelenése, melyben már nem voltak "szakmai titkok". A Zománcmívesség, a Festőzománcozás, majd az Ötvösművészet A kezdetektől napjainkig, a 2014-ben megjelenő Zománcművészet A kezdetektől napjainkig. Ötvös Nagy elévülhetetlen érdemeket szerzett a több száz éves hiányt pótló irodalom létrehozásával. Ezek az egyedülálló vállalkozásai a hazai zománcművészet újraéledése terén igen jelentős változást hozott az addig feledésbe merült ötvös-és festőzománc technikák további fejlődésében. [Dr. Fogarasi Zs.: Ö.Nagy Ferencről…1997]
Magyarországon a hetvenes évek elején jelent meg és gyorsan népszerűvé vált egy új grafikai eljárás a szitanyomtatás. Balanyi Károly ezekben az években Bak Imre műhelyében sajátította el ezt a technikát, nemzetközileg ismert nevén a szerigráfia fortélyait. Először a reklámgrafikában, később saját grafikai lapjain alkalmazva azt. Az ipari zománcozás dekorációs céllal szintén használta a technológiát, így a szükséges anyagok rendelkezésre álltak, de a zománcművészetben nem volt használatos. Balanyi szitanyomásban már jártas és főleg fotógrafikai lehetőségekkel kísérletező grafikusként 1983-ban Turi Endre hívására vett részt a kecskeméti zománcszimpóziumon – majd később a Zománcművészeti Alkotóműhely munkatársa lett – és itt ismerkedett meg a zománcanyaggal. Nem sokkal később már felismerte a szitanyomás zománcművészetben rejlő végtelen lehetőségeit. A technológia és az ipar által kifejlesztett anyagok ugyanis a dekoratív formák és rajzolatok, logók és betűk nyomtatása mellett kiválóan alkalmas raszteres fotografikai elemek átvitelére is. Így születtek meg Balanyi első, a zománcművészetben először idegenkedést kiváltó fotografikát és a festőzománc technikát egyedi műveken ötvöző zománctáblái.
Ha figyelmesen megnézzük Balanyi első igazán sikeresnek mondható szitazománc-grafikáját azonnal megértjük, hogy milyen erősen jelen van a grafikusi szemlélet, kompozíció, de nem rontva ezzel a vállalkozás sikerét. Amit a tárgyforma már nem tud elmondani, azt vállalják fel a zománc anyagok, a díszítés, gyakran ugyanazt az ábrázolásos nyelvezetet használva. XXI. századi újító zománcművészetére is igaz, hogy „…képzőművészeti alkotásnak v. műalkotásnak azt a tárgyat nevezzük, amelynek nincs gyakorlati (tárgyi-vagy eszköz) funkciója.” A Rekviem egy fáért-ja (57. fotó) olyan objektiváció, amely maradandóan kivonult az instrumentális szituációkból, s csak kommunikációs esetet akar teremteni, mely egyszerűen egy önállósult közléssé vált. Formája nem vizsgázik többé semmiféle szituációban, nem kell semmiféle tárgyi praktikumhoz alkalmazkodnia, mert kivívta autonómiáját, üzent: óvd a pusztulástól a fákat. Balanyi ezzel a korszakteremtő első művével megtalálta és megalkotta – a zománc anyagon felül – a technikai, funkcionális és önállósult szitazománc formáira alkalmazható esztétikai minőséget is. Így nála a művészi forma tehát a művészi közlés maga. A forma a tartalom formája, s a tartalom a forma tartalma. Az „egyszerű kompozíció” és a műalkotás meglehetősen különböző formák, azaz más tartalommá lesz bennük az élmény. A csillogó zománcos háttéren a visszafogottan vöröses-barnás fa ágas-bogas vonalai szinte segítségért kiálltanak, a kontrasztot a transzparens zománc szolgáltatja, szinte légiessé téve már az elmúlást. A téma és elemei jelentéseiket nyerhetik az alkotó saját, eredeti meglátásaiból, vagy hozhatják magukkal is, ha azzal már eleve rendelkeznek. A pusztuló fa ilyen. A téma jelentése miatt válik az alkotó számára fontossá.
Az elmúlt néhány évtized alatt Balanyi megteremtette maga számára a sajátosan egyedi zománctechnikájához illő szubjektív témaelemeket, melyeket művei létrehozásában alkalmaz. Az újítókedv a fejlődést eredményezte. Miközben nézegetjük későbbi műveit a zománcanyag alkalmazásának tökéletesedésének is szemtanúi lehetünk.
A szitázást – mint grafikai eljárás technikáját – mesterien adaptálta zománcművei-nek létrehozására, s ennek eredményeképpen három meghatározó csoportot fejlesztett ki.
Az elsőbe tartoznak azok a kompozíciók melyeket fotógrafikus technikának nevez (57. fotó), a második csoportba a sablon-és fotógrafikus technikával készülteket (58. fotó.), míg a harmadikba a számítógépen előkészített technikával készített műveket sorolja. (59. fotó) Mindenképpen a megteremtett technika az ábrázolandót szolgálja, azt veszi elő amelyik a legjobban alkalmas arra, hogy gondolatait közvetítse. A festői, grafikai és fotós eszközök ilyen mértékű összesűrítése együttes eszközzé vált Balanyinál, s alkalmazásuk sokoldalú lehetőséget teremtettek a zománcművészet XX-XXI. századi megújítására, végül is egy új kecskeméti zománcstílus teremtésére.
Szitazománc technika
Sokszorosító eljárás, az elv azon alapul, hogy egy finomlyukú szita helyenként – a motívumnak megfelelően – áteresztő, úgy hogy a zománcpaszta csak a szita szabad részein nyomható át. Ez a sablontechnikának a modern változata. A nyomtatásra előkészített kiégetett zománcalapokat melyek transzparens vagy fedőzománccal vannak előkészítve – lehet síklapú, hajlított felületű és zárt plasztikus, tárgy – egy tartósablonba tesszük a szitagép asztalán azért, hogy nyomás közben ne tudjon elmozdulni. Ezután olajjal összekevert rendkívül finomra tört zománcpasztát nyomtatunk a zománcozott munkadarabra az előzőleg szitakeretre feszített műanyagból készült szitaszöveten át.
A szitasablont rendszerint úgy készítik, hogy a műanyag szövet egész felületét fényérzékeny anyaggal vonják be, majd a kívánt rajzot – ami készülhet, fóliából metszve, pauszra fekete tussal, fekete-fehér film negatív v. pozitívból stb. – a megszárított fényérzékeny emulzióval bevont szitaszövetre nagy fénnyel levilágítják. Ahol nem kapott fényt az anyag, onnan erős vízsugárral kimosható a szitaszövetből, ott ahol viszont fény érte az emulziós felületet megköt és így nem engedi át a szitazománcot. Szárítás után kiégetik. (Részletesen lásd: Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás című könyvének 152. oldalán. Scolar Kiadó, Budapest, 2010)
A kortárs zománcművészet határozottan nagy – igen jelentős technikateremtő – vonulatában tudhatjuk Balanyi Károly által kikísérletezett szitazománcozás megteremtését is, mely ma már művészettörténeti vonatkozásait tekintve – nemzetközileg – is kiemelkedő, maradandó.
Összefoglalva az elmúl félévszázadot a kortárs zománcművészet hat, határozottan nagy vonulatát tudhatjuk magunk mögött, melyek ma már művészettörténeti vonatkozásait tekintve is maradandók.
Az első a Lantos Ferencnek az architektúrákhoz kapcsolódó elképzelései, melyek sajnos csak törekvések maradtak (18-20-22-25. fotó)
A második a Kátai Mihály által képviselt különféle festőzománc technikák és az un. „kecskeméti stílus” megteremtése, melynek számos követője akadt (27-28-29-31-33. fotó)
A harmadik az Engelsz József és tanítványai által megteremtett trébelt zománc technika (5-6-9-10. fotó)
A negyedik a Túri Endre által képviselt néphagyományokból táplálkozó rekeszzománcos körplasztikái (43-44. fotó)
A ötödik a Balanyi Károly által képviselt grafikus eljárással történő szitazománcozás kialakulása, megteremtése (57-58-59. fotó)
A hatodik az Ötvös Nagy Ferenc által az ötvösség klasszikus hagyományaihoz kötődő tárgyai, melyekkel felelevenítette a már feledésbe merült sodronyzománc és áttört zománc technikákat. Munkáin újraélednek a múlt mesterfogásaival a zománc díszítőhatásai is. (51-52-53. fotó) Hiánypótlók a zománcművészettel kapcsolatos írásai, jegyzetei, szakkönyvei, melyek egyedülálló módon képviselik a hazai zománcművészettel kapcsolatos szakirodalmat.
A '80-as évekre állandónak mondható újjáéledését követően a mai értelemben vett „iparművészeti technikának” kinevezett zománc kitört az „iparművészet”-i felhasználásából, az ötvösségből is kiemelkedett, ahol évszázadokon át használt díszítőanyag volt. Azt gondolhatnánk, hogy „a zománc már-már kizárólagosan csak képalkotó matériaként ismert a hazai művészeti köztudatban, az igen szerencsétlen tutologikus „tűzzománc” néven, amely talán szándékoltan vagy nem, egyszersmind korunk számtalan „zománcosan” csillogó felületet adó technológiáitól való elhatárolódást is szolgálja.” [Prékopa Ágnes In. A Magyar Iparművészet az ezeredfordulón, Szerk. N. Dvorszky Hedvig. Bp. 2003.] Az alkotótelepeken – ahol az ötvösség műhely-feltételei nem adottak –, a hagyományos technológiákat és technikákat nem teljesen ismerve, a „tűzzománc” egyedi jelentésű, sajátos műtárgyak létrejöttének műfajává vált, zománcozott táblaképek formájában.
A festőzománcozott táblaképek és azok különleges technikai változatai a jelenkori zománc alapanyagainak ismeretében változatos és új zománcfestő lehetőségek megszületéséhez vezetett. Ezek azok a festőzománc technikák melyek a XXI. század elejére végérvényesen kivívták maguknak a képzőművészeten belül azt a rangot, mely megkülönbözteti az "egyéb" kategóriájától, s így vált önálló műfajjá. Felsorolni is sok azon alkotók nevét, akik egyforma eséllyel, de mégis változatos, szubjektív módon fogalmazzák meg zománcos műveiket.
A szinpóziumokon és önálló alkotói műtermek-műhelyekben az évtizedek során a következő technikai változatok alakultak ki; – festett graffitó zománcok, opak ipari zománcok felhasználásával vas és vörösréz lemezen; – festett graffitó zománcok, opak fémes zománcokkal vas és vörösréz lemezen; – plasztikusan festett zománcok, opak ipari zománcok felhasználásával vas és vörösréz lemezen; – festett körvonalaiban fűrészelt sziluett zománcok, opak ipari zománcok felhasználásával, vörösréz lemezen; – festett-szórt - lazúr - zománcok, opak ipari zománcok felhasználásával vas lemezen; – festett és rekeszminiatúrák, opak zománc felhasználásával ezüst és vörösréz lemezen. (60-tól - 69-ig. fotó)
[Részletesen lásd: Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás című könyvében, Scolar Kiadó, Bp. 2010]
A '90-es évektől hazai viszonylatban is sikeresnek mondható új és újraélesztett zománc-technikák újdonságokkal szolgáltak, és különböző művészeti ágak felől érkező alkotók körében egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott. A tárgyalkotó ötvösségről leváló ötvöszománc technikák rendkívüli irányt vettek, s önálló életük táblaképek formájában élnek tovább.
Igen jelentős azoknak az alkotóknak a tábora, akik az újjáélesztett ötvöszománc technikákkal – rekeszzománc, sodronyzománc, áttört zománc, beágyazott zománc, szoborzománc – hozzák létre sajátos zománcos világukat. [Részletesen lásd: Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmívesség című könyvében, Scolar Kiadó, Budapest, 1997]
Természetesen ezen alkotók között vannak a sajátosan szubjektívnek nevezhető stílus - több dimenziós, technikai-technológiai és kompozíciós elveket megteremtők. Az utóbbi években egyre többször találkozhatunk kiállításokon ezzel a merőben újnak mondható, a sorban hatodik technikával Morelli Edit, Hévizi Éva, H. Barakonyi Klára nevét kell megemlíteni akik a felnövekvő generáció számára is követendő útmutatás nyújtanak. (63-85-84. fotó)
Ennek a rendkívüli szakmai felkészültséget igénylő merőben új technikának a legjelentősebb képviselői ők. A művészet különösen akkor kerüli az alak aszimmetrikus mozgásait, ha a forma jelentése, minden esetlegesség elhagyásával lényegit – fontos mondanivalót, erőt, hatalmat, méltóságot – akar felmutatni. Az emberi lényeg egyik legáltalánosabb struktúraképzete, a szimmetria kínálkozott legkifejezőbb szervező elvnek ahhoz, hogy a belépő számára az ember én azonosság alapján biztosítsa a megfelelő fogadást, amihez individuálisan hangolódni tud. A belső forma által a tér szellemi tartalmának hirdetőjévé váltak a több dimenziós munkák vertikális, horizontális és ezen síkra merőleges kompozíciós elemek, sziluettek.
Az abszolutisztikus uralom a mindenkori rend eredőjének tartván magát, a rendet magából indulva a síkok formájában szétteríti a látványra, s ezt a centrumból sugárzó asszimmetrikus rendet vertikális irányba is kiterjeszti. Az asszimmetrián belül megteremtett szimmetria alakisága az esztétikai képzetek társulásait hozta a vizuális látványban. Az autokrata társadalmi struktúrák például egyenesen bemásolják tereikbe az oltár és a padsorok templomi szimmetriarendjének paternalizmusát. Lehangoló látni, hogy mindenütt, ahol rendet és szépséget akarnak mutatni, de szegényes hozzá a kultúra, ott sémaszerűen megjelenik a szimmetria. Úgy tűnik, nincs is más formai változat a rendre, mondhatnánk. De, mégis van! Önkéntelen érdeklődéssel szemléljük ezeket a többdimenziós vagy több-tengelyű műveket. Az esztétikai élményen felül az asszimmetrikus térsíkokban mégis a "szimmetrikus" rend az elemek vagy a lefontosabb mondanivaló tér-mozgásait teremtik meg, mellyel a befogadó számára azt az élményt nyújtják, ahogyan az első pillanattól szolidárisak lettünk a három dimenziós látvánnyal és ez az érzés, impresszió emeli pátosszá a pillanatot, mikor a műveket nézzük. Mindhárom alkotó korábbi munkáit látva elmondhatjuk, hogy egyenes út vezetett e sajátos technika kialakulásához, melynek jelentős követői akadtak a XXI. század eljére.
Több-dimenziós vagy több-tengelyű technika
Technikailag arról van szó, hogy a kompozíciónak megfelelően a kép síkjára merőlegesen, vertikálisan és horizontálisan megbontott képi elemeket úgy helyezik el, hogy az térmozgásaival is kifejezze ill. erősítse a mondanivalót. A kompozíciós elemek sziluett-formára fűrészeltek és ezek után kerülnek zománcozásra, majd rejtett szereléssel rögzítik a rendszerint plasztikus zárt szerkezetű képkereten, s így létre hozva a térhatást.
Az ötvös technikákat alkalmazó alkotók tábora a szimpóziumoknak és az időközben megvalósult OKJ képzés keretében a művészeti iskoláknak köszönhetően évről-évre bővült. Köztudott, hogy korábban – az Engelsz korszakot kivéve – sehol nem folyt – és ma sem folyik – szervezett, felsőfokú képzés, ahol a zománcot, mint egy újra felfedezett anyagot és azzal való alkotást tanítanák. 1990-es években indult állami középfokú művészeti intézményben a zománcműves képzés elsőként a debreceni – akkor még Kézműves Szakiskola – ma, Kós Károly Művészeti Szakkö-zépiskolában, Gyöngy Enikő és Ötvös Nagy Ferenc kezdeményezésére. [Részletesen lásd: ATELIER 2002/3. számában a 36.oldalán] A debreceni iskola – ami mára már a szó igazi értelmében is „iskola” – nem egyszerűen olyan hely, amelyben művészeti oktatás folyik, amelyben a művészetek nem egyszerű többletek, hanem a lényeg! Olyan iskola, ahol nem pusztán csak manuális készségeket, munkafolyamatokat, praktikus szakmai ismereteket sajátítanak el a diákok, hanem a hagyományokra, a népművészet szellemére is támaszkodva, megismerkednek a kézművesség legkülönbözőbb formáit megteremtő népi műveltség teljességével. Ahol a diákok megpróbálják a magyar népművészet motívumvilágát és szellemiségét az ötvös-ségben és zománcban kifejezni. Nem csoda, hogy országszerte életre kelt művészet-oktatási intézményekben - alap ill. középfokon - immáron 15 éve egyre magasabb színvonalon dolgoznak a zománcművességgel foglalkozó diákműhelyek. Sok ismert zománcművész, pedagógus, művésztanár valamint a Tűzzománcmű-vészek Magyar Társasága is vállalta az áldozatos munkát. Kiemelkedő - 15 éve - az egri Kulturális és Művészeti központ kezdeményezése az Országos Diák Zománcművészeti Biennálé megrendezésével, a budapesti Csokonai Művelődési Központ Pestújhelyi Közösségi Házában - 21 éve működő - Tűzvirág Tűzzománc Alkotókörének működtetése. Nem kis feladatra vállalkoztak amikor megrendezték 2010-11-ben a zománcművészeti szakmai konferenciát. Erre az országban először náluk megrendezésre kerülő eseményre a zománcművészet kiváló képviselőit és az ország különböző részén működő műhelyek és alkotókörök vezetőit és tagjait hívták meg.
A zománc, mint díszítőanyag a XXI. század elejére megtalálta méltó helyét és megjelenik a szimpóziumokon létrehozott alkotások során, ékszereken, táblaképek formályában, s különböző dísztárgyakon úm. dobozokon, szelencéken, tálakon, tányérokon, térplasztikákon melyeken megelevenedik a kézműves hagyomány rendje, a néprajzi értékek sora, a régi mesterségek által megőrzött forma-és mintakincs. Mindezek az értékek kölcsönösen hatnak egymásra.
A magyar zománcművészet fejlődése érdekében szükség lenne olyan műhelyekre, szimpóziumokra, ahol kivételes szakmai programok keretében sor kerülne – nem csak festőzománcozás –, ötvöszománc technikák bemutatására és az ismeretek alkotó folyamatok átadására is. Mit jelentene ez? Azt jelentené, hogy a megszerzett szakmai tudás birtokában nem eshetnénk újra abba a hibába, hogy évszázadokra elfelejtsük az iparművészet egyik legszebb díszanyagát, a zománcot.
Ötvös Nagy Ferenc ötvösművész-muzeológus
Eddig megjelen szakirodalom;
Ötvös Nagy Ferenc: Zománcmívesség, Scolar Kiadó Bp. 1997
Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás, Scolar Kiadó Bp. 2010
Ötvös Nagy Ferenc: Ötvösművészet A kezdetektől napjainkig, Scolar Kiadó Bp. 2011
2014-ben megjelenő szakirodalom;
Ötvös Nagy Ferenc: Zománcművészet A kezdetektől napjainkig, Scolar Kiadó Bp. 2014
