Ötvös Nagy Ferenc ötvös - iparművész

   – Két hónapja. A magyarázata nagyon egyszerű: ügyes-bajos dolgaim intézése közben többször összetévesztettek más Nagy Ferenccel. Előnevem „keresztapja” Gyergyádesz László, aki a műhely művészeti titkára.

   – Hosszú utat kellett ehhez bejárnom. Jászkiséren éltam, onnan költöztem 1987-ben Kecskemétre, Turi Endre csábítására, amikor létrejött ez a műhely. Azelőtt grafikával, festészettel foglalkoztam, és részt vettem Szolnok megye képzőművészeti életében. Gépészetet tanultam és eredeti szakmámban felkértek egy zománcipari szövetkezet vezetésére.

   Bokros László festőművésztől tanultam a festészetet és ő arra inspirált, hogy csak festészettel foglalkozzak. De nekem meg kellett teremtenem ehhez az anyagi feltételeket: Ő mondta, hogy a zománc – színeiben – alkalmas lenne számomra a művészi önkifejezésre (Bokros László is itt volt a kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep alakulásánál); először tőle hallottam a zománcról. Ez valahogy feledésbe merült, miközben én elmélyedtem a zománcipari szövetkezet vezetésében.

   – Zománcozott edényeket, vizesvödröt, kannát, bödönt. Itt tökéletesen megismerhettem az ipari zománc csínját-bínját, és jómagam is elkezdtem az anyaggal való kísérletezést. Ez három évig tartott, amíg végigszenvedtem a szakma elsajátítását. Amikor már megismertem a zománcanyagot, akkor merült fel bennem a kérdés: „Hogyan tovább? ” Ezután következett az a két év, amikor rátaláltam arra a technikára, technológiára, ami számomra – mint képzőművész számára – megfelelt. Szakképzettségem révén jól ismertem a fémet, s a zománc megismerésével az ötvöstárgyak elkészítése nem okozott gondot. Mindig Barcsay-imádó voltam, ez első zománc-alkotásaim is ennek hatása alatt készültek.

   Évek kellettek ahhoz, hogy eljussak a szakmai tudásig, aminek ma birtokában vagyok. Magam építettem a műhelyt, a kemencét. 1976-tól technológiai jegyzeteket készítettem, s amikor már ráéreztem a zománc adta lehetőségekre, akkor meretem el-elmozdulni. Aztán már magától jöttek a további lépések, s már edényformák zománcozása is felmerült; ebben már senki nem tudott nekem segíteni. Tizenvalahány évvel ezelőtt itt – Kecskeméten – a Zománcművészeti Alkotótelepen sem volt olyan művész, aki ilyesmivel foglalkozott volna (én meg még nem is voltam ott jelen), és magmra voltam utalva. Kutattam szakirodalom után – nagyon nehezen találtam szakirodalmat –, jártam a múzeumokat. Próbáltam utánnajárni a technológiának, és rengeteg időmbe tellett, míg rájöttem a ma már általam művelt azsúrzománc titkára.

   – Mint a Szolnok megyei Fiatal Képzőművészek Körének tagja, alkotásaim eljutottak Kecskemétre – az Erdei Ferenc Művelődési Központba –, ahol akkor én már zománcképeimmel szerepeltem. E kiállításon figyeltek fel alkotásaimra, s ennek köszönhetem, hogy 1983 nyarán meghívtak a Zománcművészeti Alkotótelepre. Akkor még síkban dolgoztam, de már tudtam, hogy a zománcban sokkal több kifejezési lehetőség rejlik. Akkor már ötvösséggel is foglalkoztam, és észrevettem: vannak ún. „fehér foltok” számomra a zománcművészetben. Igaz, világhírű a mai magyar ötvösség, de ha azt mondom, hogy a zománc az ötvösség díszítőanyaga, hogy e téren – egy-két művészt kivéve – nincs kiemelkedő művelője. Tehát ötvös-zománccal kezdtem foglalkozni, és feltettem erre az életem.

   Ekkor jött az ötlet: újra kellene éleszteni az erdélyi sodronyzománcot, mert eddig senki sem csinálta, és az ún. azsúrtechnikát, amivel a magyar királyi korona csúcsdíszeit készítették. Turi Endre eközben az ékszerzománccal foglalkozott és kísérletezett, így összetalálkoztunk. Ő biztosította számomra az anyagot, én pedig próbáltam „meggyötörni” az anyagot, vajon mi lesz belőle. S ekkor indult el ez a csodás folyamat! Jött a sík, és az egyre bonyolultabb formák díszítése. Minden egyes esetben önmagamnak állítottam fel a mércét.

   – Igen. Persze emellett mást is meg kellett tanulni. Az ötvösségben vannak olyan munkafolyamatok, amelyek kézimunkát igényelnek. Az ötvöstárgyakat tehát hagyományos, kézi módszerrel készítem: kézzel húzom fel az anyagot síklemezből, kézzel kalapálom ki. E hagyományos módszer nincs sehol leírva, erre saját magam tapasztalata alapján kellett rájönnöm. Kikisérleteztem, végigszenvedtem a munkafolyamatokat. Addig gyötörtem az anyagot, míg végül sikerült megcsinálni azt, amit célul tűztem ki. Példám is azt bizonyítja, hogy a régen elfeledett zománcművészeti technikákat fel lehet újítani, és van értelme azok felújításának. Ezt én fölvállaltam (az persze más kérdés, ezt hogyan fogják mások hasznosítani).

   – Igen. Turi Endrének a zománccal ugyanaz volt a célja mint nekem: felújítani az elfelejtett technikákat, és a szerzett tapasztalatainkat továbbadni. Ez szerencsés találkozás volt? A Zománcműhely megalakulását követően együtt voltunk Szocsiban és akkor kért fel az ötvösműhely vezetésére, ugyanis ekkor nekem már voltak kisebb kelyheim tálkáim, amelyeken már látni lehetett a céljomat. Beszélgetéseink során jöttünk rá, hogy egyet akarunk, és ez a műhely pont beleillik elképzeléseimbe.

   Két hét alatt kellett eldöntenem - Szocsiból való visszatérésem után -, hogy átköltözöm Jászkisérről családommal együtt Kecskemétre. Nehéz volt a döntés, mert az addigi művészi sikereimet Szolnok megyének köszönhettem és ott kellett hagyni mindent, és vállalni az ismeretlent. Nagy volt a kísértés, mert a feltételek ígéretesek voltak. Áttelepültem családommal együtt Kecskemétre, s azóta már tíz év telt el.

   – A szakma nem szab határokat, de a körülmények bizony szükössé váltak. Az a baj, hogy ezeket a korlátokat nem mi, hanem más szabja meg. A húsz év alatt létrejött gyűjtemény igazolja, hogy érdemes volt a megyei önkörmányzatnak áldozni a zománcművészetre. Ami az általam vezetett ötvösműhelyt illeti, bárhol a viláűgon megállná a helyét! Szakmai szempontból minden segítséget meg tudok adni azoknak a művészeknek, akik meg szeretnék tanulni mindazt a zománctechnikát, amit én elsajátítottam. Ugyanis akik a Zománcművészeti Alkotóműhelyben dolgoznak, önzetlenül átadják mindazt a tudást, amit eddig felhalmoztak. Tehát van egy ilyen „mag” Kecskeméten, és ezek köré csoportosulnak azok, akik el szeretnék sajátítani a zománcművészet különböző technikáit. És ne tűnjön nagyképűségnek amit mondok; ez a műhely szellemiséget sugároz ki.

   – Mivel eleinte a szovjet művészek jártak ide, velük kapcsolatban voltunk. A rendszerváltás előtt nyugati országok művészeivel nem volt közvetlen kapcsolatunk. Egyszerűen nem volt rálátásunk, mi történik a világban a zománcművészet terén. Igaz, értesültünk bizonyos eredményekről, de ismereteink nem lehettek teljesek. Nyugatra is eljutott a hírünk, így lehetővé vált, hogy onnan is fogadhattunk művészeket. Az onnan érkező művészek – a rengeteg zománcanyag láttán – rádöbbentek az ittani lehetőségekre. Egyre többen jöttek hozzánk Nyugatról, s egyre nyilvánvalóbbá vált előttünk, hogy sok mindent már leraktunk az „asztalra”; művészi vonatkozásban, mondanivalóban, gyökereink keresésében elől jártunk. Sok vitám volt több nyugatt-európai alkotóval, amikor azt állították, hogy nincsennek gyökereik, és ők „modernet” akarnak csinálni, hiszen nem veszik a fáradságot, hogy saját népük népművészetét, hagyományait megismerjék. Ők voltak azok, akik elvitték jóhírünket a nagyvilágba, továbbadták mindazt, amit láttak. Ezek a művészek először értetlenül álltak előttünk, amikor mi a hagyományokról beszéltünk; de amikor újból visszatértek, láttuk, rádöbbentek saját értékeikre. Így több nyugati művész – német, svéd, finn – sajátos alkotásokat hozott létre, mivel már saját népművészetüket megismerő kutatásaikból indultak ki. De ahhoz, hogy erre rátaláljanak, Kecskemétre kellett eljönniük.

   Az, hogy nekünk hogyan viszonozzák mindazt, amit mi itt nyújtunk nekik? Legnagyobb öröm és siker számunkra az, amikor látjuk, hogy az itt dolgozó magyar alkotóművészeket meghívják (személyre szólóan jönnek a meghívók). Ránk is – akik itt dolgozunk – gondolnak a külföldi művészek, hiszen olyan alkotók is jönnek, akik külföldi szaklapokban publikálnak. Több olyan cikk jelent meg pl. Turi Endréről és rólam, amelyek a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyét reprezentálják. S itt nem a mi személyünkről van szó! Nem értünk van a Műhely! A Műhelyért vagyunk mi!