Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyarország kifosztása nem ma kezdődött!

2009.06.07

 

A magyar művészettörténetbe beletartozik a magyarság műkincsállománya – melynek legjelentősebb részét a magyar ötvösök állították elő évszázadok során – és a gyűjtemények története is.  Mindez a történelem többi ágával együtt alkotja az egyetemes magyar történelmet, csak erről eddig keveset lehetett hallani, olvasni. Magyarország műkincseinek kifosztása már a történelem során végig követhető. Nos, nézzük ennek az egykori műveltség és ötvösművészet gazdagságának elvesztését, amelyet csak sejthetünk az alábbi rövid tanulmány elolvasása után.

Pontos tudomásunk van a bizánci forrásokból, hogy évtizedeken keresztül milyen mennyiségű arany solidusszal vásárolták meg a békét a Kárpát-medencét megszálló avaroktól. 574 – 575-ben Baján kagán szerződést kötött II. Iustinusszal, és évi 80 000 solidusban állapodtak meg, ami több mint 3,5 mázsa arany, nem számítva az illendőség szerint járó ajándékokat. 582-ben Baján az évi ajándék felemelését követelte, és Sirmium bevétele után meg is kapta az évi 100 000 arany – tehát mintegy négy és fél mázsa – adót. 598-ban ismét emelik az évi adót, méghozzá 20 000 solidusszal. 622 – 623 telén Hérakleiosz 200 000 solidusért vásárolta meg a békét. Ez után – az avar állam belső bomlásának következtében, legyengülése miatt – alig van olyan híradás, amely évi adókról szólna. Ezzel szemben a 670-es évek tájáig még forogtak a Kárpát-medencében a solidusok: e korból származó vezérsírokban néha találtak.

Egy kis matematikai ismerettel össze is számolhatjuk az adó összegét kb. 40 évre, aranysúlyban:

1 solidus = 4,57 g [gramm]

Összes évi adó: 400 000 solidus x 4,57 g = 1 828 000 g [gramm] = 18,2 q [mázsa] = 1,82 t [tonna]/év

Akárhogy számolunk is, legalább 72,86 tonnányi (!!!) arany áramlott be az avar földre mintegy 40 év alatt.  Mai pénzben kifejezve szinte elképzelhetetlenül sok. Ha valkinek van kedve utánna számolhat, segítségül megadom az arany unciánkénti (1 uncia = 28,349523 g [gramm] ) mai árát,1 uncia = 1141 dollár, 1 dollár = 230 Ft.

A northumbrandi Évkönyvekben az avar uralom végéről a következőket olvashatjuk: „Az erőskezű király, Károly a hunok népét kemény kézzel pusztítva, leigázta, kiknek fejedelme elmenekült, miután seregét legyőzték vagy megsemmisítették és tőlük 15 szekér aranyat, ezüstöt, valamint gyönyörű és értékes selyemruha anyagot hoztak el, amely szekereknek mindegyikét négy-négy ökör húzta.” (Fehér Mátyás fordítása.)

El sem tudjuk ma már képzelni, milyen virágzásnak indult az ötvösség a Kárpát-medencében e nagy aranymennyiség s nemkülönben az igény következtében. Pietroasaban (ma Pietroasele, Ploiesti kerület, Románia) 1837-ben egy hegy lejtőjén 22 aranytárgy került elő, de ezekből csak 12 menekült meg a rongálástól. Az arany súlya 18,8 kg, és a leletet ma a bukaresti Nemzeti Múzeumban őrzik. Tömör aranyból: nagy tál, korsó, nyeles tál görög-római és germán istenek ábrázolásával. A kutatók gréco-szarmata hatást vélnek benne felfedezni – nagyon óvatosan fogalmazva – szaszanida átütésekkel s bizonyos germán jelleggel (1. – 8. fotók).

 

1.foto.png

                                             1. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

2.jpg

                                              2. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

3.foto.png

3. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

4.jpg

4. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

55.jpg

5. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

6.jpg

6. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

7.jpg

7. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

9.jpg

8. fotó A pietroasai kincslelet, Nemzeti Múzeum, Bukarest

 

 Hasonló jellegű a Kolozsvár melletti Apahidán 1889-ben előkerült fejedelmi sírlelet is. Az V. század második feléből származó sírban két, aranyból készült hagymafejes fibulát, két almandinnal berakott csatot, egy vastagodó végű karperecet, egy bevésett kereszttel díszített gyűrűt Omharus felirattal, egy másik gyűrűt monogrammal és kereszttel, egy további keresztes gyűrűt, hat koronacsüngőt, aranylemezeket, ezüstkannákat és más tárgyakat találtak. Ha gondolatban elképzeljük az apahidai fejedelmet olyan asztal mellett, amelyet a pietroasai kinccsel terítettek, akkor nagyjából helyes fogalmaink lesznek arról a gazdagságról és művészi légkörről, amelyben ezek a főurak éltek. Ez az érzésünk még fokozódik, ha a két szilágysomlyói (Şimleu Silvaniei, Románia) gepida (?) kincset nézzük, az egyiket Bécsben a másikat a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az elsőnek hatalmas aranyláncán minden mesterség eszközének piciny mása csüng. Ez az uralkodó kincséhez tartozott, a másik kincs bámulatra méltó arany fibula párjai pedig a fejedelemasszony pompáját hirdette.

Mi minden lehetett annak a hun fejedelemnek a sírjában, akit Szeged-Nagyszéksóson hamvasztottak el, s a néhány kilóra összeolvadt aranyékességek felfedezése előtt, amint Móra Ferenc írja: „talicskaszámra hordták el az aranyat”. A bócsai, a kunbábonyi avar fejedelmi sírok adnak fogalmat arról, hogy mi mindenük lehetett az életben, ha a sírba ennyi jutott belőle. Nemes ötvösmunkáik sejtetik, hogy azok az avar ötvösök, akik közül jó néhánynak sírját feltárták már hosszú időre visszatekintő hagyományok alapján s a kor technikai szintjén, dolgoztak!

A magyarság tehát már a népvándorlás korában, ötvösművészetében, fegyvermívességében (9. fotó) enyhén szólva is meglepően magas műízlésről tanúskodik. A királyi kincstárak az Árpádok s már első királyunk, Szent István alatt létesülő templomok is kezdtek megtelni ötvöstárgyakkal – kincsekkel. Erre István nagy gondot fordított, s később ezek a templomok valósággal kincsesházakká alakultak. Teljesen új szükségletet jelentett az egyházi szertartásokhoz szükséges eszközök folyamatosan bővülő köre: edények, keresztek, kelyhek, ereklyetartók, gyertyatartók és füstölők s tömeges igény támadt ezekre.

 

10.jpg

9. fotó Az ún. bécsi szabja. Árpád-házi királyaink fejedelmi jelvényei közé tartozhatott. KHM Antikensammlung, Wien

 Szent István I. törvénykönyve 9. cikkelyében elrendelte, hogy „vasárnap mindenki – a tűzőrzők kivételével – menjen templomba”.  A II. törvény 1. cikkelyében elrendelte, hogy „minden tíz falu építsen templomot”. Egyházi fölszereléssel a király, szent könyvvel pedig a püspök látta el.  A XI. század végi Magyar Krónika elbeszéli, hogy István király 1014 és 1018 között a bolgár-szláv cár, Keán ellen fáradságos hadjáratot vezetett. A cárt megölte és kincseit, valamint ereklyéit a székesfehérvári egyháznak adományozta.

„E sokféle kincsből István felette meggazdagodván a maga alapította fehérvári bazilikát aranyoltárokkal, keresztekkel, kelyhekkel, valamint színaranyból szőtt és drágakövekkel kirakott főpapi öltözetekkel gyarapította”. 

Ákos mester – egykori székesfehérvári kincstárnok – leírta, hogy a kincstárban őriztek két, 74 font súlyú (kb. 15 kilogramm) aranyat és ékköveket tartalmazó racionálét vagy pektorálét (melldísz), amely közel állt a bizánci uralkodóház tagjainak lorosz illetve thorakion (eredetileg mellvért) viseletéhez, tehát bizánci ajándék lehetett (10 - 11. fotó).

 

11.jpg

10. fotó Egy ismert pektorale. Oroszország, Tolsztaja mogila. Ez alapján elképzelhető, hogy milyen lehetett a székesfervári kincstárban

 

 

12.jpg 

11. fotó Pektorale részlete

 

 

A XI. században az országban körülbelül húszezer faluszerű településsel számolhatunk. A törvény értelmében így mintegy kétezer templomot kellett építeni és ellátni szertartási eszközökkel, melyek nem kis feladata a magyar ötvösökre hárult. Az egyházi ötvöstárgyak iránti igény megnövekedése tehát magával hozta ill. elkerülhetetlenné tette a hazai ötvösműhelyek kialakulását és szaporodását. A műhelyek főleg a királyi udvar meg a püspöki székhelyek mellett működtek. A megnövekedett munka miatt a hazai műhelyek már külföldi szakembereket alkalmaztak és így hamarosan más törzsek, a helyi őslakosság avar, szlovén, morva, bolgár gyakran bizánci gyökerű és kultúrájú elemei, továbbá a nyugati ötvösség dél-német és észak-itáliai központjaiból származó ötvösökkel egészült ki. A székesegyházaink körül vendégjogon letelepült első idegenből jött mesteremberek szabadok voltak és a székesfehérvári és esztergomi latinok – a XII. században – communitasba (közösségbe) tömörültek, és saját pecsétjük is volt.

A székesfehérvári egyházi kincsről „csodákat olvashatunk”, aminek, ha a fele is igaz elképesztő kincsállományra vall, akkor. Magyarország ugyanis már a XIII. század második felétől az első helyen állt Európa aranytermelésében, s világviszonylatban is második volt Afrika után, ezüsttermelésben pedig Csehország után következett! A XIV. században fellendült a magyar vertarany és ezüst külföldre özönlése, Buda – Győr – Bécs vagy Buda – Esztergom – Pozsony (Bratislava) – Bécs útvonalán, Regensburg  s nyugat-európa, illetve Buda – Veszprém – Zágráb (Zagreb) – Velencén át dél felé.

A magyar föld mérhetetlen nemesfémgazdagsága megteremtette a művészi feldolgozás lehetőségét és igényét. Az ötvösök száma országszerte egyre gyarapodott, s a XIV – XV. századtól megalakultak a céhek is. A középkori mesterek ötvösművészete már az Anjou-házi uralkodók idején európai rangra emelkedett. Hírnevük a XV. század folyamán egyre csak terjedt, s a királyi Buda mellett főleg a felső-magyarországi Kassa (Koąice), Besztercebánya (Banska Bystrica), az erdélyi Kolozsvár (Cluj-Napoce), Brassó (Braşov) ötvösei jeleskedtek.

Egy a XV. században készült feljegyzésből tudjuk, hogy Kálmán (1095 – 1116) korában a székesfehérvári bazilika oltárát hatvan herma – nem tévedés, 60 darab! – fej-ereklyetartó díszítette. Feltehető a kérdés, hogy a koronázási jelvények közül a Magyar Szent Korona felső részét Szent István ereklye koronája alkotja e (12. fotó)?

 

13.jpg

 

12. fotó Fej-ereklyetartó. Székesegyházi Kincstár, Győr. A Szt. László hermához hasonlók lehettek a székesfehérvári bazilikában

Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár 1405-ben kiadott dekrétumában szigorú rendeletet hozott. Eszerint: „A pénzzé nem alakított, tárgyakká nem formált nyers aranyat, ezüstöt és egyéb érceket az országból kivinni, vagy árúba bocsátani nem lehet. Hanem a bárhol talált vagy bányászott arany és ezüst fele a kincstárat illeti, a másik felét pedig a királyi kamarába kell vinni eladás céljából.” Az első próbálkozás a történelem során, annak megakadályozására, hogy Magyarország mérhetetlen kincsei, ércei külföldre kerüljenek. A töröktől elszenvedett szomorú mohácsi csatavesztés 150 évre megpecsételte – a belülről velejéig romlott – főúri civakodásokkal teli ország életét, sorsát. Mindenki a saját kincstárának a mentésével volt elfoglalva, s nem a törökkel. A csatában elesett II. Lajos király is (1516 – 1526), özvegye, Ausztriai Mária pedig a török megszállás elől menekülve a királyi kincstár még mindig tekintélyes maradványait Pozsonyba és Bécsbe szállította. A drágaságokkal megrakott dunai uszályok közül azonban kettőt elsüllyesztettek (?) Esztergom – Párkány (Parkáňy) körül. Ami még ezután is megmaradt, azt vagy Németalföldre vitte a művészetkedvelő királyné, vagy pedig fivére, I. Ferdinánd király (1526 – 1564) révén a Habsburg-ház kincstárába került.

 

bocskai.jpg

 

13. fotó Bocskai Korona, Bocskai végrendeletében megtiltotta, hogy a korona külföldre kerüljön, de ezt kijátszva került Bécsbe

Hogy a török kiverése után még mennyi érték maradt, s hogy mi minden pusztult el a törökellenes fölszabadító seregek kezén, azt Várkonyi Nándor: Magyar Dunántúl című könyvében részletesen elolvashatjuk. Rengeteg műtárgy vándorolt külföldre királyink nagylelkű ajándékaképpen is. Elképzelhető, hogy ezek az ajándékozások többségükben országos érdekeket szolgáltak, ezt azonban nem lehet tudni pontosan, de lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, ha a történelmünkre gondolunk.

Amikor II. Endre és Gertrudis a később szentté avatott Erzsébetet négy éves korában eljegyezték a thüringiai őrgróffal, az érte eljött követeknek „arannyal és ezüsttel átszőtt ruhában, s egy színezüst bölcsőben” adták át. A kelengyéről ezt írja Siklóssy László: „czizellált arany- és ezüstvázák mellé faragott elefántcsont kazetták sorakoztak, ezeket megtöltötték a drágakövekkel ékes diadémok és füzérek, gyűrűk és ékköves övek, párját ritkította a ruhanemű, szintúgy a bíborselyem ágynemű; nem volt utolsó az ezüst fürdőkád sem, amely mintegy párja volt a már említett ezüst bölcsőnek”.

Hogy mi ajándékot kaptak a külföldi uralkodók, követek, pápák, püspökök, erről köteteket lehetne írni, s ebből láthatnánk miből állt a magyar múlt műkincsállománya. Mit ajándékozott el Róbert Károly – erről Bonfíni és Thúróczy krónikájában olvashatunk. Vagy Nagy Lajos és anyja, Erzsébet királyné? – Feltételezem még egyszer azt, hogy az ország hatalmi állása és érdeke is megkívánta az ajándékozást, hogy mit kapott Bizánc, Róma, Aachen, Prága, Máriacell királyainktól, főúri és közrendű zarándokoktól szinte felmérhetetlen. 

14.jpg

 

14. fotó Mátyás kálvária.Főszékesegyházi Kincstár, Esztergom

Ami még megmaradt Mátyás kincstárából

 

 

Természetesen királyaink is kaptak ajándékokat, s ha ezek nem is ellensúlyozták a kiáramló kincseket, némi kárpótlást mégis nyújtottak. Mert amíg nemzeti királyaink ültek a magyar trónon, nagyobb vész nem fenyegette a hazai műtárgyállományt, noha Zsigmond király kincsei – benne az Anjouktól örökölt kincsekkel – leánya, Erzsébet révén Habsburg Albert királyhoz kerültek. Ebben az időben a nemzeti kincstára – nyugaton egyre-másra jöttek létre – hazai kialakítása nem látszott reménytelennek, csak abban az időben erre még nem akadt vállalkozó. Mátyás üres kincstárat vett át, de megtöltve hagyta utódaira – s ami még abból is megmaradt (13. fotó)! Ezt kellett megszerezniök a Habsburgoknak, illetve a mögöttük álló, őket irányító, gazdaságilag kézben tartó prágai, velencei, párizsi „tőkés” csoportoknak. Aligha véletlenül nyújtotta a kelyhet Bécs várában Mátyásnak a prágai követ, ami után két napra a király meghalt (!). Mátyás kincstára nem volt üres, gyűjtőszenvedélye nem maradt el II. Gyula pápa, vagy Medici Lőrincé mögött! Medici tisztában volt Mátyás gyűjtő tevékenységével és a festett kódexek értékével, mert halálát követően már dörzsölte a tenyerét azt remélve, hogy olcsóbbak lesznek a kézzel írott, festett könyvek. Mátyás után például érthető okok miatt a török elleni háborúkra egyre kevésbé telt a királyi kincstárból. A világi kincsek megfogyatkozása II. Ulászló és II. Lajos alatt oda vezetett, hogy a templomokban fölhalmozott kincseket kellett igénybe venni! Ez ellen természetesen nemcsak II. Leó pápa, hanem Szapolyai János magyar főúr is tiltakozott. A mohácsi csatavesztés hírére, ami kincs még a király birtokában volt, mint nemzeti műtárgyállomány, annak zömét Mária királyné vitte magával Budáról és Visegrádról. Hogy mi lehetett csak magában a visegrádi palotában, könnyű elképzelni, ha Szulejmán szultán is kíváncsi volt rá, s még kifosztott állapotában sem győzte csodálni. Mária királyné azt is kivitte, ami a nemzeté volt, holott mint II. Lajos király neje, nem hozta be a maga hozományát, miközben a magyar királynak – Ulászlónak – a lánya, Anna, mint Habsburg Ferdinánd neje, kivitte a magyar kincstárból az ő hozományát.

A török elvégezte a maga pusztítását s a közvetítő – nem magyar – kereskedők is erre bujtogatták, s szerencsétlen viszonyaink is kezére játszottak. Amikor Laszki Jeromos a várpalotai Móré László ellen 1533-ban behívta a törököt és Palota vára elesett, a befalazott kincsek a törökök kezébe kerültek, mert a „tisztességes” érzületű magyarok nem akartak részesedni a „máséból”. Az, hogy a török Budán kótyavetyére dobja elsősorban az idegen származású kereskedőknek, azt nem kifogásolták, a „tisztességes” magyarok. Erdődy Simon horvát bán, zágrábi magyar püspök, aki szintén azok közé tartozott, akik tétlenül nézték az egész tragédiát, és ezt a magatartást tartotta tisztességesnek ő is, a következőket írta; „Volt a megölt várnagy holtteste alatt 160 ezüst kupa, nagy és nehéz mind, ezüst tál tíz, vagy tizenkettő, kézmosó ugyanennyi és sok más ezüstnemű. Egyetlen kis bástyában a sok ezüstneműn kívül negyven arannyal és pénzzel teli zsák és lószerszámok, ezüstdíszítéssel minden, mi legszebb és legértékesebb, fuvolák és sok egyéb dolog, ami a királyi gőghöz tartozik, s ami mind a hitetlenek kezébe került. Így vándorolnak a magyar értékek. A talált dolgok értékét 200 000-en fölül böcsülik”.

Őméltósága tudatában volt annak, hogy magyar nemzeti értékek – még, ha magántulajdon is – vándorolnak el, s nem jutott eszébe sem neki, sem a többi magyar úrnak, hogy akár egy könnyű lovascsapattal az egészet visszaszerezze. Nyilván úgy gondolták, mi ez a „csekélység” az ország főúri és egyházi műkincsállományához képest!

A király és az ország vezetői szeme láttára hurcolják a gályákra a törökök a magyarokat, s eszükbe sem jutott fegyverrel rontani a csekélyszámú török csapatra, hiszen a török sereg zöme már Erdődy szerint is elhagyta az országot. Az embernek – nemcsak ma – de abban a korban sem volt különösebb becse – máshol sem a világon –, akkor is és nemcsak utólag gondolva a dolgokat – kétségbeejtő ez a tehetetlenség, amire nincs magyarázat, legföljebb a Mohács okozta sokkhatás. A „politikai” előrelátás nem nélkülözheti a képzelőerőt a rémségek és a képtelenségek elhárítására, az ehhez szükséges előkészületek megtételére.

Ferdinánd király már módszeresen végezte az ország kifosztását a műtárgyaktól. Magyar műkincsekből veretett pénzen folytatta háborúját Szapolyai János magyar király ellen! Nem a török ellen, hanem az új zsákmányért, amit még remélt az országból. Majd összeíratta, aztán összeszedette a még megmaradt egyházi kincseket, s hogy ezek miképpen kerültek ki Ausztriába, részben királyi magángyűjteménybe, részben a piacra, zöme pedig beöntésre pénzverés céljából, ez a történet olvasható Siklóssy László könyvében (Műkincseink vándorútja Bécsbe. Budapest, 1919). Ferdinánd megkezdett munkáját utódai folytatták. Nem kivétel a magyar korona sem, amelyet különféle fortéllyal a „balekségig” jóhiszemű magyarok „jóvoltából” szintén Bécsbe szállítanak. Amit megtetézett a magyar szolgalelkűség, „udvariasság” és „lovagiasság” címén: a magyar püspökök, városok, főurak, még az erdélyi fejedelmek is kötelességüknek tartották, hogy „tisztesség”-ből időről-időre drága műkincsekkel kedveskedjenek a királyoknak. Hogy végrendeletükben is megemlékezzenek róluk, hátha ezen a címen kegyelmesebbek lesznek a nemzethez, vagy a családjukhoz. Holott csak étvágyuk nőtt meg további kincsek rablására (15 -16 -17. fotó).

 

15.foto.jpg

 

 

15. fotó Szent Korona.

A magyar nép legdrágább történelmi ereklyéjét, a magyar állam önállóságának és függetlenségének ezeréves jelképét 1978. január 6-án az amerikai népet jelképező küldöttség ünnepélyesen adta vissza. Országház kupolaterme

 

 

16.foto.jpg

 

16. fotó Jogar

 

 

17.foto.jpg

 

17. fotó Jogar

 

Az erdélyi fejedelmek már tudták, mit jelentene az országnak a nemzeti kincstár. Bocskai tisztán látta ennek jelentőségét s gondoskodott is végrendeletében, hogy a családi és fejedelmi kincsek külföldre ne kerüljenek. Bethlen Gábor már nem volt ilyen szerencsés, mert halála után Brandenburgi Katalin a kincsek óriási tömegét kapta. A Rákócziak körültekintőbbek voltak, de I. Rákóczi Ferencet édesanyja, a katolizált Báthory Zsófia csak igen jelentős műkincs feláldozása árán tudta a hóhér kezéből kimenteni. II. Rákóczi Ferenc családi kincstári vagyonát jórészt fölemésztette a szabadságharc.

Ma ez elképzelhetetlen lenne!

A franciáktól következetesen megtámadott Habsburgok európai háborúi nyelték a pénzt, s a bécsi udvar újra meg újra onnan vette a hozzájuk szükséges anyagi fedezetet, ahonnan elvehette. A harmincéves háború kezdetén tönkrevert csehek csöndben viselkedtek: a katolizált főurak – részben az elkobzott protestáns javakból meggazdagodva – nem adtak okot még látszatperekre sem. Tőlük tehát nem kobozhattak el műkincset a Habsburg uralkodók. Annál inkább a vallásilag megosztott s a nemzeti függetlenség eltiprásába bele nem nyugvó magyar főuraktól. Kiagyalt pereket akasztottak főuraink nyakába. „Összeesküvés” címén vitték vérpadra minden idők egyik legnagyobb magyar műgyűjtőjét, a sárvári gróf Nádasdy Ferencet. Nyolc kötetre terjed elkobzott műkincseinek leltára – az olvasóra bízom, gondolja át, mi minden szerepelhetett benne. Csak néhányat említve: egy drágakövekkel kirakott aranyszekér, melyet egy elefántcsontból faragott Baccus ékesített a kíséretével s díszítették még szentek ezüst szobrai, köztük Szent István király három láb magas ezüstszobra. A fegyvertár egyik dísze volt a sok között a Szigetvár ostrománál elesett Deli Vid ezüsttel díszített kardja, s egy hétszáz (!) rubinnal ékesített pallos. A Nádasdy-műtárgyak leltára – a leltározás során ellopott műtárgyak nélkül is – tehát nyolc kötetre rúgtak!

Heister császári tábornok Thököly Imre fejedelem édesapjának likavai várát fosztotta ki. Ostrom közben Thököly István meghalt, s az őrség megadta magát. A két Thököly-lány dúsgazdag ékszertára is Heister kezére jutott, úgyszintén ruhatáruk is. Ez utóbbi oly értéket képviselt, hogy csak abból kikerült Likava vára megszállásának teljes költsége. Ekkor semmisült meg a Thökölyek gyönyörű magyar könyvtára is. Hogy mi arany-és ezüstnemű, éremkincsek és drága perzsaszőnyegek, gobelinek és szövetek vesztek el a magyarság számára, azt mai ésszel felmérni sem lehet. Akkor hárommillióra becsülték a zsákmányt, ki tudná ezt átszámítani mai milliókban, mennyire rúgna! Nyílt szekereken, esőben áztatva – szállították a kincseket Bécsbe, mert majd minden magyar érték Bécsbe vándorolt évszázadokon át. A költő, gróf Zrínyi Miklós könyvtára, gyűjteménye is erre a sorsra jutott. Gróf Batthyány Ferenc műkincsei is és még lehetne sorolni!

Ami egyházi kincs a múltból csodával határos módon megmaradt, s ami a XVIII. században gyarapodott, azt erőszakos rendeletével II. József bocsátotta kótyavetyére. A művészeteket nem sokra becsülte ez a sok tekintetben jó szándékú, de eszközeiben balkezes császár, mert hiszen magyar király nem volt, mert nem koronáztatta meg magát.

1799. július 3-a nevezetes nap a magyarság életében, mert ekkor találta meg egy szerb parasztgazda az udvarán árokásás közben azt a páratlan aranykincset, amelyet a lelőhelye után, nagyszentmiklósi kincsnek nevezünk. Mit is tudunk meg az aktákból arról, hogy mennyiben teljes mai állapotában a kincs, vagy netán találtak-e még olyan tárgyakat is, amelyek eltűntek, s nem kerültek múzeumba (18 - 19. fotó).

18.foto.jpg

 

18. fotó 2. számú korsó. Szt. Miklós. KHM Antikensammlung, Wien

 

 

24.foto.jpg 

19. fotó Kentaur és ember harca a 7. számú korsó keskenyebb oldalán.

Szt. Miklós. KHM Antikensammlung, Wien

 

 

1799. szeptember 18-án Neumann abbé a császári-királyi Régiségtár igazgatója kérte, hogy a császár intézkedjék, mert a Bánátban páratlan aranykincs került elő, s ennek megszerzésére a Régiségtárnak mindenki előtt joga van. E kérés következtében szeptember végén a kincs már Bécsben volt. Az aktákból kiderül, hogy a kincs útja meglehetősen kalandos volt a lelőhelytől Bécsig. Görög kereskedők, bécsi kereskedők kezén vándorolt fel Pestre, itt Boráros polgármester szedte össze, s így került a 23 aranyedény 9924,98 g színarany súllyal Bécsbe. A vizsgálatok megállapították, hogy a kincsből egynek s másnak nyoma veszett. A Pesten 1799. augusztus 3-án felvett leltárban 24 tárgyról van szó, a 24. egy aranyrúd, amely beolvasztásból keletkezett. Kiderült az is, hogy a találók négy korsó fülét letörték. Neumann abbé kéziratos hagyatékában részletesen megírta a kincs megtalálásának történetét. A kézirat címe szinte summázza az egész históriát: „Goldene Gefässe. Geschichte ihrer Entdeckung. Gefunden 1799 in St. Miklos, einem dem griechischen Handelsmann Nako gehörigen Ort in Banat. Dessen Untertan und Bauer Neru Vuin verheimlichte den Fund und veraufte ihn an zwei giechische Handelleute, die ihn auf den Pestermarkt zum weiteren Verauf mitnahmen.”

Szabad fordításban: Arany edények, felfedezésük története 1799-ben találták Szt. Miklósban, egy Görög kereskedő Vakohcz tartozó helyen, a Bánátban. Az ő alattvalója és parasztja Neru Vuin eltitkolta a leletet és eladta (azt) két görög kereskedőnek, akik (azt) a pesti piacon továbbadnak, további kereskedésre magukkal vitték. Ezt a világon egyedülálló magyar aranykincset a bécsi Kunsthistorisches Museum őrzi, a magyaroknak mindez ideig nem sikerült visszaszerezni!

Már a kiegyezéskori Erzsébet királyné előtt is akadt egy Habsburg, aki szívében a magyarokhoz húzott. A magyar reformkor nem hagyta érintetlenül József nádort. Jövedelme jórészét arra fordította, hogy a külföldön fellelhető, piacra került, vagy más úton megközelíthető és megszerezhető magyar műtárgyakat megbízottai útján megvásároltassa. Az első főrangú ember, aki próbálta megállítani a folyamatokat.  A megszerzett műkincsek legtöbbjét a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.

A magyar főurak ébredező lelkiismerete a XVIII. század közepe körül észlelte, mit is jelent az, hogy az ország fővárosa nélkülözi azokat a kulturális létesítményeket, amelyek szerencsésebb országok fővárosait díszítik: a nemzeti múzeumokat, a képtárakat stb. Amik elsősorban azért tudtak kialakulni, mert a nemzeti királyok, vagy fejedelmek a maguk gyűjteményeit a nemzet, a közösség előtt megnyitották. Így keletkezett többek között a párizsi Louvre is 1795 – 1871 között, hogy csak a legnagyobbat említsem. Budán erről szó sem lehetett. A magyar király nem Budán tartotta udvarát. A város a törökdúlás után bármily gyorsan fejlődött is, a királyi udvar távollétéből eredő hátrányokat csak évszázad múltán kezdte pótolni.

Gróf Széchenyi Ferenc (1754 – 1820) magángyűjteménye vetette meg (1802) az alapját a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Eredményeiben óriási jelentőségű tettnek bizonyult ez. Ismét lett központi gyűjtőmedencéje a magyar műtárgyaknak. Gróf Széchenyi előtt főleg Erdélyben létesültek jelentős magángyűjtemények, elég csak gróf Teleki Sámuel (1739 – 1822) erdélyi kancellár által alapított marosvásárhelyi Teleki Tékára, a nagyszebeni szász Bruckenthal-gyűjteményre utalni.

A királyi udvar hiányában tehát – a magukhoz tért – főúri-főpapi gyűjtemények vetik meg a kialakuló hazai – műkincseink megmentését célzó – gyűjtemények alapjait. A főúri gyűjte-mények között elsőként kell említeni a herceg Eszterházy-gyűjteményt, amelynek kezdetei a XVII. századra nyúlnak vissza, s fejlesztése a XIX. század közepéig tartott. A XVIII. század végén s a következő elején herceg Esterházy Miklós Bécsben helyezte el, s onnan került haza. A magyar állam 1871-ben vásárolta vissza – nem pedig visszaadták (!) –, s vált alapjává a mai Szépművészeti Múzeumnak. Hogy milyen világhírű értékek kerültek a gyűjteménnyel a magyar nép tulajdonába, azt a múzeumi katalógusból bárki megtudhatja. A másik legjelentősebb családi képtárat a mintegy 177 festményből álló, Pozsony melletti vöröskői gróf Pálffy János hagyta a magyar államra 1907-ben kelt végrendeletében, amely szintén a Szépművészeti Múzeumban látható. A felsőőri Pyrker János László (1772 – 1847) egri érsek, majd velencei pátriárka olasz képekből álló értékes gyűjteményét adományozta a nemzetnek. Az egyházi kincsestárak – a még itthon maradt kincseikből – sorra nyitották meg kapuikat a nagyközönség előtt, hogy csak a legjelentősebbeket említsem az esztergomi főszékesegyház kincstára, a győri székesegyházi kincstár, a kalocsai és még lehetne sorolni.

   A létrejött, megalapított intézményeinket mellőzve került külföldre a kor és talán Magyarország történetének legnagyobb vihart kiváltó műkincse a pannoniai Seuso-kincs egy sorban említve az emberiség kulturtörténetének legnevesebb elrabolt, vagy megsemmisült remekműveivel. A ritka műtárgyakat, amelyeket a világ legnevesebb múzeumai szívesen látnának gyűjteményükben, ma egy londoni aukciósház pinc éjében tárolják. Sokan hiszik, hogy a Seuso-készlet összekötődik az illegális műkincspiaccal, mivel a megtalált régészeti leleteket elrabolták és kicsempészték Magyarországról! Nem meglepő, hogy a világszerte ismertté vált Seuso-kincsek kálváriája ugyanúgy a legnagyobb műkincslopások közé tartozik, mint egy Picasso-, Goya-, Munch-, Renoir-, Cézanne-, Monet- vagy Van Gogh-festmény ellopása. A Seuso-ezüst mesébe illő, csodálatos kincs. S mint a mesébe illő kincsek általában, szinte mindenkire bajt hozott, aki megérintette. Egy pénztelen magyar fiatalember - a Fejér megyei Polgárdiban élt Sümegh József - találta meg 1975-76 táján, őt meggyilkolták a kincs miatt. Még az 1970-es évek közepén, végén egy bizonyos bejelentő feljegyzéseket és rajzokat is készített. Ennek alapján világos, hogy a 14 db helyett, minimum 248 körüli számú tárgyat lehet(ne) keresni, egyes vélemények szerint akár napjainkban is (20. fotó).

Kép

20. fotó Seuso-kincs. Magyarország, Fejér megye, Polgárdi.

A kincsek jelenlegi birtokosa egy angol lord Lord Northampton, Anglia

 

Mi is az a Seuso-kincs?

 

   A nyilvánosság előtt ez idáig megismert, bemutatott készlet tizennégy, rendkívül nagy tisztaságú ezüstből áll. Tálak, kancsók, mosdókészlet, illatszeres tégelyek; mind-mind rendkívül szépen, egységesen megmunkált darabok. Elnevezését minden bizonnyal a megajándékozott Seuso-ról nyerte. Magyarországi eredetét egyebek között az egyik tálon látható felirat is igazolja: Pelso, azaz Balaton. Azon a hetven centiméter átmérőjű tálon, amelynek szegélyén felirat olvasható, relief látható: egy palota kertjében lakmározó vidám társaságot ábrázol, a vízben halak ficánkolnak. Összsúlyuk hatvanöt és fél kilogramm! Ehhez jön még egy rézüst, amelybe csomagolva került idegen földre. A kincsek jelenlegi birtokosa egy angol lord Lord Northampton, akit cserbenhagytak a társai. Minden erejével meg akar szabadulni a kincsektől, de sehogy sem tud, írja Jonathan Webb:Ellopták! - Eltűnt mesterművek galériája című könyvében (HVG Könyvek). Magyarország New Yorkban perelt annak elismertetésére, hogy a több milliárdot érő lelet visszakerülhessen az országba. Csodák csodájára a pert – a legtökéletesebb bizonyítékok dacára sem, amit figyelmen kívül hagytak –természetesen nem nyertük meg, elvesztettük! Egyes szakértők jelenleg 40 millió fontra (kb. 1440 000 000 000 Ft.) becsülik a Seuso-kincs értékét!
Ez a múlt idézés nagyon is hiányosan sorolja fel az elmúlt korok viszontagságait, műgyűjtőit, akiknek száma, munkássága teljesítménye nagyon nagy tiszteletet érdemel.
Elvész az a nép, amelyet vezetői a képtelenségekre – amik bármikor bekövetkezhetnek – nem készítenek elő! A politikai előrelátás nem nélkülözheti a képzelőerőt a kifosztás, a rémséges megaláztatás és a képtelenségek elhárítására való felkészítés megtételére!
 
Ötvös Nagy Ferenc
muzeológus

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Magyarország

(Tóth László, 2016.02.03 17:29)

Az 1700 as évek végén az oroszországi és a németalföldi zsidók a mostani migránsokhoz hasonlóan lepték el az országot .Az arany kincsünk hozta őket a nyakunkra .Ki is rabolták rendesen az országot . Ami megmaradt az is az ő kezükbe került mert a hitel kínálattal ki tudták fosztani a magyarokat. Ami aranykincs megmaradt azt Rákosi pajtás elrabolta .

Knislinge Svédország

(Csillag János, 2011.09.26 15:24)

Már a gimnáziumban mondta a tanárnönk hogy rengeteg értékes dolgot vittek el magyarországból és az látható Bécsben a muzeumban. Ez amiket itt láthattunk óriási vesztesség a nemzetnek, egyben megalázó is hogy koldúlni kell hogy láthassuk.

Re: Knislinge Svédország

(Csillag János, 2011.09.26 20:57)

Tisztelt Uram!
Örömmel vettem, hogy érdeklődik az ötvösművészet iránt! Nem véletlen, hogy megírtam ezt a tanulmányt, mert Magyarországon volt egy tíz éves időszak amikor újra a kommunista pribékek voltak hatalmon és kifosztották az országot! Nem kell azt hinni, hogy ez csak manapság van ill. volt így! Az írás erről szól, de hazai szaklapokban sehol sem merték leközölni!!!
Üdvözlettel és köszönöm, hogy ellátogatott "hozzám":
Ötvös Nagy Fernc